„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2008. december 15., hétfő

Az új nemzedék

Remek volt, tényleg jól éreztem magamat, válaszolom a szemináriumról alkotott véleményemre kíváncsi kérdezőnek, mert úgy véltem, e kijelentésben, vallomásban benne vannak a találkozón átélt kellemes élményeim, de benne van a köszönetem is, amely elsősorban a szervezőket illeti meg, másodsorban pedig mindazokat, akik részt vettek a március végi rendezvényen.

Ám hogy ne váljak félreértelmezhetően szűkszavúvá, s ne keltsem fel senkiben annak gyanúját, hogy imigyen, pár szép szóval igyekszem udvariasan lerázni az érdeklődőket, néhány sorban kifejteni, miért nem tértem haza a megnyitó után félórával, mint aki minden dolgát elvégezte. Azért nem, mert ennek az összejövetelnek a szervezői valóban a hallgatóságot, a fiatalokat célozták meg, őket igyekeztek megérinteni, az ő érdekükben hívták meg a találkozóra a sajtóban vagy az egyetemi szférában tapasztalatot szerzett pedagógusokat, értelmiségieket, közvélemény-formálókat – nemzetiségre való tekintet nélkül.

Jó volt nekem ott lennem azért is, mert a szólásra felkértek egyike sem próbálta túlharsogni a másikat, piedesztálra emelni önmagát, az előadások fennakadás nélkül követték egymást, nem nyúltak, akár a mézesmadzag, nem voltak öncélúak, nyájasak, és még az időpontok is betartattak. Magyarán: ment minden, mint a karikacsapás.

Tetszett, hogy a különféle „etnikumok” legkülönfélébb képviselői nem estek egymás torkának, a román nem vágott arcokat, nem fütyült és nem köpködött, miközben a magyar értekezett, utóbbi pedig nem tett rosszaló megjegyzéseket a vajdasági szerbre. Mindenki tanulva figyelt a másikra, s ha elfáradt, inkább hallgatott, mintsem hogy álmai autonómiáját kérje számon a szomszédjától.

Üdítő hatású volt e politikamentesség. Legalábbis számomra.

Örvendetesnek tartom továbbá, hogy felnövekvőben, kialakulóban van egy olyan, egészséges szellemiségű s lelkületű újságíró-nemzedék, amely tudakozódik majdani mestersége iránt, mi több, azt hivatásának tekinti, hajlandó érte áldozatot hozni, s amely generációt könnyedén arra oktatják: legyen résen, akár a házőrző kutya. Sőt, legyen ő maga a házőrző kutya. Ne legyen elfogult, de objektív, tárgyilagos (és tárgyiasult) se legyen, mert a jó mellett ki nem álló, semmere sem hajló magatartás megalkuvó, bátortalan, félszeg egyént fedez, márpedig rá mint reményteljes jövendőbeli tollforgatóra nemes feladatok várnak: a keresőknek meg kell mutatnia a helyes irányt, a bukdácsolóknak az egyenes utat. Ő kell hogy legyen a társadalom élő lelkiismerete.

Ez a darabokra szaggatott élő lelkiismeret kezdett eggyé forrni a zsombolyai találkozón, egyelőre még csak erőtlen ismeretségek, kölcsönös szimpátiák révén. Elvégre három nap nem elegendő ahhoz, hogy hegyeket helyükről elmozdító barátságok szövődjenek. Arra viszont igen, hogy beinduljon egy folyamat, amely az újdondászokat szakmailag a jelenleginél magasabb nívóra emelje, a régen egységes, eredetileg összetartozó területeket pedig lakóikkal együtt ismét a szabadság, az igazságosság és az emberség jegyében egyesítse.

Aggodalomra csupán az adhat okot, hogy a Temesi Bánságban, és főként a Temes megyei magyar diákok, zsurnaliszták körében nem talált visszhangra Kaba Gábor csapatának zseniális kezdeményezése. Szégyen és gyalázat: Zsombolyán mi, bánságiak voltunk kisebbségben.

Nincsenek megjegyzések: