„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. június 25., csütörtök

Miklós János szimbólumai (+ AR spotja)



Túlzás nélkül állítható: Miklós Jánost előkelő hely illeti meg a modern magyar képzőművészet Bihar megyei művelői között. Munkássága kezdettől fogva többsíkú, hisz a festészetben éppúgy otthonosan mozog, mint a grafika terén. Kivételesen érző lelkületének tulajdoníthatóan Miklós János ugyanis mindig az ábrázolandó tények mélyére hatol, hogy a külső formák festőiségének ernyője alatt rátaláljon a lényegre. Monumentális figurái, telt-plasztikus formái, a vászonra dinamikus ecsetvonásokkal felvitt, előszeretettel és bátran használt színek harmonikus, arányos elosztása, valamint a fények és árnyékok puha játéka érett festőnek mutatják be.

Miklós János 1949-ben született Biharpüspökiben. Felsőfokú művészeti tanulmányait a Ion Andreescu nevét viselő kolozsvári képzőművészeti akadémián Vasile Crişan mellett kezdte meg, majd az 1989-es rendszerváltást követően a Nagyváradi Állami Egyetemen folytatta, ahol másoddiplomázott. Az újabb oklevél megszerzését azért találta szükségesnek, hogy a felfokozott ütemű, rohanó jelenben is folyamatosan napirenden legyen az aktuális művészeti irányzatokkal, törekvésekkel. Pályafutását a 80-as évek elején hazai csoportos kiállításokon történő részvétellel nyitotta meg, az azóta eltelt esztendőkben azonban egészen távoli vidékekre is eljutott, így Franciaországba, Olaszországba, Belgiumba, Hollandiába és Kínába. Első rajzai 15 éves korában jelentek meg különböző kulturális kiadványok, periodikák illusztrációiként.

Miklós János mára tisztára csiszolódott festői felfogása foltokra bontott, tömör formákon nyugszik. Színei – az okkerek, a barnák, az olajos zöldek és kékek – rendkívül erőteljesek, jóllehet a grafikusi előképzettségére utaló elemek csoportja, a körvonalak hangsúlyozása valamennyi képén nagy erővel jelentkezik. Az alkotó ezen jellemvonásáról Ramona Novicov műkritikus is szólt a 2006. évi nagyváradi tárlat megnyitóján, rámutatva arra, hogy a munkák belső szerkezetében tetten érhető grafikai elemek kibontása Miklós Jánost az újat keresők táborába vezeti. Festményeinek ez a kontúrokban bővelkedő rajzos váz a magva, ez a látványos, dinamikus alap szabja meg a formák felépítését és térbeli viszonyait. „Gondolkodása, művészi tartása, önmagával szembeni dagálytalan szigora sokszor a népművészeti ősforráshoz vezeti, amelynek kiapadhatatlan kútjából úgyszintén szívesen merít” – hangzott el az eseményen.

A Vizuális Művészetek Galériájában vendégeskedett festmények egyöntetűen arról tanúskodtak, hogy a Belényesben élő tanárember egy olyan sajátos kifejezésmódot alakított ki magának, amelynek meghatározó jegyeivé a szoborszerű teljességre érlelt formákat emelte. Ábrázolt alakjai többnyire nők, mezítelen és időnként fej nélküli anyák és asszonyok, mert úgy véli, az emberi test megjelenítése, még ha néha hiányos is, kiválóan alkalmas mondanivalójának megformálására. „Az állandót, az örök emberi tulajdonságokat keresem, és megadom a szemlélőnek azt a szabadságot, hogy rejtett kódjaimat, jelképeimet tetszése szerint értelmezze” – fogalmazott a megnyitón.

Miklós János monumentális, heves temperamentumról árulkodó tervei metaforákkal, szimbólumokkal telítettek tehát, olyanféle jelekkel, jelrendszerekkel, amelyek a szépség állandóságát hirdetik. Stílusa ily módon az absztrakt expresszionizmus formanyelvéhez közeledik.

(fentebbi méltatásom a Miklós János festészete című kiállítási katalógusban jelent meg 2008-ban, vagyis tavaly)

FILM

2 megjegyzés:

Éva írta...

Tökéletes hármas: kép&írás&zene

Miklós Jánosról és az arc nélküli alakokról jutott eszembe egy lengyel szobrásznő, Magdalena Abakanowicz, aki ugyancsak arctalanul, zömében csoportosan ábrázolja, gyúrja formába életnagyságú alakjait.

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Kösz a tippet. Nem hallottam még erről a hölgyeményről, de mivel felkeltetted az érdeklődésemet, utánanézek.