„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. július 9., csütörtök

Szögedi vadrózsák

A pásztorkodástól a gyűjtögető életmódig: Kálmány Lajos bolyongásai



Kálmány Lajos, a dél-alföldi népköltési gyűjtés igazi nagy alakja, Szegeden született 1852-ben. Tipikusan pályatévesztett ember volt, de az is igaz, ha nem választja a katolikus papi hivatást, talán sosem nyílik alkalma elvégezni azt a hatalmas munkát, amelyet teljesített. Hozzájárult ehhez nyers, makacs, nehezen összeférő természete, amiért a Dél-Tiszántúlon és a Temesközben sokáig plébániáról plébániára helyezték, és csak nyugdíjasként került vissza szülővárosába. Minthogy állomáshelyei szinte mind szegedi kirajzásúak voltak, Kálmánynak módja nyílt Szeged és a folyamatosan kibocsátott telepesek különböző időmetszeteket őrző hagyományainak összehasonlítására. Hányatott életét egyfelől helyi értetlenség, másfelől a vezető folkloristáktól kijáró szakmai elismerés kísérte.


Teológiai tanulmányait Kálmány Lajos a temesvári szemináriumban végezte, pappá is itt szentelték 1875. július 24-én. Történt ez azt követően, hogy szegedi gimnáziumi tanulmányai egyáltalán nem szereztek neki sok örömet: sosem csinálhatta azt, amit szeretett volna. Nem véletlen hát, hogy már az első osztályban megbukott, ezért apja tímárműhelyébe került inasnak. A magyar néprajztudomány szerencséjére azonban újrakezdte a következő tanévet: a bácskai Kucoráról származó anyja, a falu hentesének makacs leánya ültette ismét az iskolapadba.

Az ímmel-ámmal, kényszerből elvégzett piarista középiskola után a temesvári papnevelde sem lehetett a kedvére való. Nyilván nem akart ő lelkész lenni, jóllehet a vele egyazon évfolyamon érettségizők zöme a papi pályát választotta. Csupán anyja kívánságát teljesítette, aminek az volt a következménye, hogy egy életen át hordta a foglalkozásából és a természetes vonzalmainak ellentétéből ácsolt keresztet. Péter László szerint ebből fakadt szomorú, kedvetlen, keserű természete, s ezen kényszerhelyzetre vezethető vissza tragikus sorsa is.

A gimnáziumban ugyan megszerezte Löw Immánuel, a majdani nagy hebraista barátságát, Temesvárott pedig Csiky Gergely volt az egyik tanára, de vele egyidejűleg Szentkláray Jenő és Szabó Ferenc is jelen voltak a városban – idővel mindketten plébánosai lettek.

A népköltészeti alkotásokat egyházi hivatásának első állomásán, Magyarpécskán kezdte gyűjteni, egy évvel később pedig, 1876. október 17-én már az általa szerkesztett kötet bevezetőjét fogalmazta Tájékoztatásul címmel. E másfél könyvoldalnyi szövegben azt fejtegette, hogy közvetlen ihletője Dugonics András 1820-ban posztumusz megjelent gyűjteménye, a Magyar példabeszédek és jeles mondások című volt, munkáját ezért az ő tiszteletére ajánlja fel. Versenyre azonban nem Dugonics Andrással, hanem Kriza Jánossal kelt, amikor első gyűjteményének két kötetét a Koszorúk az Alföld vad virágaiból címen adja ki, tulajdonképpen a Vadrózsákra utalva ezzel, mintegy visszhangként.


Kálmány valójában Abafi Aigner Lajosnak volt a legnagyobb „fölfedezettje”, utóbbi bátorította ugyanis a dél-alföldi folklór gyűjtésére, kiadására. Azt viszont nem tudni, mi adta Kálmánynak az alapvető ösztönzést a „szegedi nagytáj” (Bálint Sándor kifejezése) hagyományainak tudatos föltárásához.

Folklorista érdeklődésének kialakulásához persze gyermekkorának iparos-paraszti környezete, s Török Károly példája is hozzájárulhatott. A hódmezővásárhelyi Török – Kriza után a tájegységi gyűjtés neves, korán elhunyt alakja – Gyulai Pál gyermekeinek a nevelője, Arany Lászlónak a pártfogoltja volt, és az első olyan magyar néprajzos, aki munkatársak nélkül dolgozott, saját kezűleg készítve el kötetének jegyzeteit.



A dicséretek mellett azonban kritikák is bőven érték. Gyűjtői felfogását többek között Benedek Elek is nehezményezte, A Fővárosi Lapokban például a szépirodalmias átdolgozást kérte számon tőle, a „vadvirágok” megválogatását, mivel Kálmány az övétől eltérő úton haladt, és ellenezte a gyűjtött szövegek hamisítását, vállalva viszont a kritikátlan szerkesztés vádjának ódiumát. „Nekünk a népköltést, nem pedig a magunkét feladatunk bemutatni, mit ha szem előtt tartunk, feladatunkat hűen teljesítjük” – vallotta.

Kálmány nem vette magára Elek „apó” véleményét, sőt, egyre inkább kitágította a megörökítendő tradíciók körét. Az előtte járóktól eltérően ő tényleg nem nagyon válogatta meg anyagát, mindazt lejegyezte s közölte, amiben csöppnyi folklorisztikai értéket látott, hitelességre törekedve, abban a formában publikálva az anyagot, ahogyan azt a közlőtől hallotta. Míg Erdélyi és Kriza munkatársai szép darabokra vadásztak, Ipolyi pedig csak a mitológiai tartalmúnak vélt adatokat értékelte, Kálmány előfeltevés nélkül a terepen élve gyűjtött. Így lett a tényekre ügyelő, tárgytisztelő pozitivista szövegfilológia előfutára, noha eleinte a népköltészetet és a műköltészetet sem tudta magabiztosan elkülöníteni, s olykor csiszolt a szövegeken.


A fentebb már említett tájékoztatójának van azonban egy mondata, aminek tragikus megvalósulását egy életen át szenvedte: „A kitartás (ti. Abafi Lajosé), melyre buzdított, hiányozni nem fog; nem főképpen abban az esetben, hogy ha oly szerencsés lehetek, hogy több magyar községben egy-egy évet tölthetek.” Nos, nem a maga akaratából, de majd minden évben „szerencséje volt” új plébániára, új faluba, új konfliktusok közé kerülni. Nagyszabású gyűjtőmunkájához azonban, úgy tűnik, pont egy égbekiáltó mostoha emberi sors kellett, az övé. Ezt a küldetést a pécskai kezdetektől (tehát 23 éves korától) a legrettenetesebb magányba vetve élte meg haláláig, 1919 decemberéig.

Hogy megérdemelt-e a hatalmas áldozathozatalt a Mű (tanulmányainak sora s kilenc folklórkötete), amelyet faluból faluba költözve, vándorolva, az újrakezdések sziszüphoszi átkával viaskodva teremtett meg? Az utókor már megfogalmazta „ítéletét”, csupán az elismeréssel járó koszorú virághíjas még mindig.


Életében, jórészt saját költségén, összesen hét kötetet adott ki, az 1950-es években pedig két, nyomtatásban meg nem jelent kézirata is előkerült. Kimagasló érdemeire Ortutay Gyula hívta fel a figyelmet, egyebek mellett arra, hogy a nagy területeket szinte ötletszerűen becserkésző, kortársi extenzív gyűjtőtípussal szemben Kálmány az intenzív, egyetlen területre s egyetlen összetartozó népcsoportra vonatkozó kutatások képviselője. Ennek gyümölcse volt – ha nem is tudatos kereséssel, hanem ösztönös rátalálással – az egyházaskéri Borbély Mihály mesemondó repertoárjának önálló kötetben rögzítése (1914). Kálmány úttörő munkáját méltóképpen majd csak az egyéniségkutatás értékelte az 1930-as évek végén (magyarországi viszonylatban Kálmányt csupán J. Bünker kötete előzte meg néhány évvel).

Több tekintetben is előfutár volt tehát: balladagyűjteménye a régi rétegekből kiemelt szép szövegekkel módosította azt a vélekedést, amely a Vadrózsák nyomán a népköltészet igazi hazáját a Székelyföldre helyezte. Az utókornak örökségül hagyott nagyszámú históriás éneke s katonadala Erdélyi János, valamint Arany László történeti néphagyományokkal kapcsolatos sejtéseire szolgált bizonyságul (A magyar politikai költészetről, 1873).

Kutatásának legfőbb tárgya a magyar mitológia volt, amelyet ő inkább ősvallásnak nevezett. Anyagkezelése s célja ugyan alig ütött el az Ipolyiétól, ő azonban az egész helyett a részletekkel, a néphit bűbájos alakjaival próbálkozott (boldogasszony, kedd asszonya, szépasszonyok, vízi lények, táltosok stb.). Tanulmányait mintha nem is ő írta volna meg, hanem egy, az össze nem tartozó adatok között merészen kapcsolatot teremtő fogalmazó. Szellemes ötletei, csapongó képzelete a mai olvasót is magukkal ragadják. Móra Ferenc egyik írásában az utolsó magyar sámánnak nevezte. Paradoxon, hogy az ily módon találóan jellemzett ember néphitkutatásainak éppen a samanizmus fogyatékos ismerete volt az Achilles-sarka.


A mindennapjait megnehezítő akadályokat részben gyűjtőmunkái okozták. Törökbecsén és Csókán egyenesen az erkölcstelenség vádját szegezték a mellének, világgá kiáltva: sikamlós verseket gyűjtött az iskolásoktól! Törökbecsén plébánosa, a történettudós Szentkláray Jenő sem tudta megvédeni, majd miután Kálmányt Apátfalvára helyezik, utána küldi vigasztaló mondását, miszerint papokkal álmodni szerencsétlenséget jelent.

Pedig igyekezett kommunikatív, udvarias lenni. Amikor Eleméren szolgált a történelmi könyvek sorozatát kiadó Szabó Ferenc oldalán, a Szeged népe 1891-ben megjelent harmadik kötetét a főnökének dedikálta tisztelete jeléül. Szót tudott érteni azonban a falvak népével is: nem egy ízben keresték meg panaszaikkal, tőle remélve segítséget.

Bár nem volt egy kiköpött csirkefogó, elhivatottságával, szokásaival mindenütt megbotránkoztatta az elöljárókat. Ha mással nem, akkor a renddel nem törődő, szembeötlő temperamentumával. Amolyan elparasztosodott falusi pap volt, aki a gazdálkodás körébe nem illő foglalkozások űzésével híveit több ízben felháborította: felült bizony a trágyás kocsira is, ha kellett, s úgy hajtott végig a falun.


„A hatalmas termetű, majd másfél mázsa súlyú vérbő embert – írta róla Péter László – a sok bor és a dohány végül tönkretette: 1906. augusztus 1-én ötvennégy éves korában agyvérzést kapott, a jobboldala lebénult. Állítólag borotválkozás közben érte a gutaütés.” Kálmány azonban nem orvossal, hanem a csorvási kuruzslóval gyógyíttatta magát. Ezek után jegyezte le Egyházaskéren Borbély Mihály meséit, és adta ki a Hagyományok második köteteként, 1915 februárjában pedig az al-dunai székelyeknél tett látogatást. Ekkor szerzett tapasztalatairól Sebestyén Gyulának így számolt be: „A csángókról nem tudom, mit tartsak. Ha székelyek, akkor miért nincs fogalmuk a Kádár Katáról és a többi kiváló székely balladáról? Vagy én nem jó helyt kereskedtem eddig? Majd ha jobb idők lesznek, ismét elmegyek, most nem lehet, mert bokáig kell köztük a sárban járni, s nyakig maszatos lesz az ember. Mindenesetre érdekes köztük gyűjteni: köreikben sok szép adatot találni a mitológia s a nyelvészet szempontjából. A csángó elnevezésért haragszanak, ők székelyek, Attila ivadékai – mondják.”



Amennyi feladatot az élettől kapott, azt mind bevégezte. A munkásságát méltató irodalom egyöntetűen azt állítja róla, hogy szerencsés kezű, jó szemű folklorista volt. „Öregségére” azonban kivadult az életből, embert maga körül látni nem akart, sétálni is csak hajnali két-három óra között ment ki az utcára. Senki sem vette észre, hogy eltávozott az élők sorából. Már több napos halott lehetett, amikor egy iskolásgyerek, akitől a rossz irkákat vásárolgatta, élettelenül megtalálta: az ajtónyílás patkányokat rezzentett el az arcáról. Ő, a fiúcska jelentette halálának hírét.

2 megjegyzés:

Éva írta...

Szép és szomorú biográfia egy különleges emberről, egy igazi, jó értelemben vett fanatikusról, akit szinte már a feledés homályából írtál vissza a halhatatlanok közé...

Üdvözlettel
Éva

ÉvaZsuzsanna írta...

Tanítás Csángóföldön, Divald Borbála blogja sok érdekességgel...