„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. szeptember 28., hétfő

Az ifjú hölgy látogatása (az öregúrnál)

Táncra perdülő kedvemben süppedtem bele az öreg bőrfoteljébe a sarki tömbház ötödik emeletének omladozó negyedében. Ő köszöntött, én köszöntöttem, majd tollamat kecsesen elővettem, mellé mindent halló noteszt illesztettem, apró kartonfedelű füzetecskét, amelybe azonnal bele is firkantottam volna agg vendéglátóm fennköltnek vélt véleményét, ha...

Ha-ha-ha...

Ha-ha.

Mindeközben gyűrött interjúalanyom magabiztosan fel-alá járkált, mert szentül hitte, hogy én bizony nem ismerem a világ ismétlődő históriáját, aminek okán aztán félre akará vezetni diskúciónk fonalát. Ám megszólalt bennem a virtuális portás, mondván: várj, te vén, ne kóbiálj! Az öreg szemében életkorom ugyanis zsengének mutatkozott, és füllentései közben talán arra hagyatkozott, hogy bennem mint fiatal nőben nem terem meg a globális átok, sem a messianisztikus látnok, a karizmatikus agitátor. Kérdéseimre bicegő parafrázisokban válaszolt, de intelligenciájának efféle megerőltetésébe nagyon hamar belegörnyedt, majd fáradtan és holtsápadtan a perzsaszőnyeg alá rejtett ágyra heveredett Molyrágta pongyolájában bemutatott promenádéja persze úgy festett, akár az agyonlőtt szirti kecskének a megnyugvás ösvényére vezető kétségbeesett haláltánca, azon fajta végső vonaglása, melyből a kiéhezett madarak a kipurcanásig profitálni szoktak. Szaporán ásítozott, mégis fenntartotta, hogy ő tényleg irtó nagy poéta, nem pedig hazudozó próféta, ki cigányasszonyok jóslatából olvassa ki az avítt évkönyvekbe illő verslábakat. Tenyerét, noha azon erősen megfeszült a kőkemény lét, előttem gyönyörűséggel szétteríté, hadd merüljön el barázdáinak megfejtésébe az anatémával régóta terhes lázadó ifjú elme. Tudta ő, mi fán terem a mérgezett eper, eme vörös, bibircsókos gyümölccsel kínált meg ugyanis engemet a szellemi konfliktusba torkolló irodalmi esten. Láttam, hogy pózol, és arra egy percig se gondol, közénk legkevesebb ötven esztendő – ha kéretlenül is, de – belopódzott. Bánta, hogy akaratgyenge asszonyok csókolták homlokon és könnyűvérű múzsák törölgették le tejszínű testéről a tengerparti homokot.

Ó, oh.

Off.

De most megvilágosodott, és fekvőhelyén újabb parázna szeánszról álmodozott, jóllehet amíg a karcsú tündéreknek e(szté)tikai előadásokat tartott, fejéről a hajkorona hátgerince felé haladva lassan leáldozott. Hátramaradt tehát a fokozottan harsány tarság és a nyaka köré csavarodó kíméletlen kaszás.

Ájj.

Miután curriculumának elemei lapban közölhető formát kaptak, és a tételt kopott hangján a szerzőnek, mármint alulírottnak hangosan felolvasta, emlékei súlytalan illatként elillantak, önmagát pedig pótolható statisztaként következetesen megtagadta. Felkapta erre fejét a velejéig megbántott hölgyemény, aki elhatározta, erősen bekeményít, és a kekeckedő költőcskét mérhetetlen bátorsággal faképnél hagyja.

S hagyta.

Ha-ha.

2009. szeptember 22., kedd

Ökozenedű

fotó: José Carlos Marques (sharemag.blogspot.com)

Hepciás imádta az orrát, főleg kifújni. Hacsak lehetősége adódott rá, színházban, moziban, utcán, bármikor és bárhol, Hepciás összehúzta légzőszerve eme végződésének hatalmas vörös cimpáit, majd a tüdeje mélyén elraktározott levegőmennyiséget hirtelen kiengedte, sőt, kinyomta, tolta, gyűrte, szinte szertartásszerűen, stílusosan, kortárs balett-táncosokat megszégyenítő mozdulatokkal, heves fejrázásokkal és hatalmas ívet leíró karlejtésekkel kísérve. Akár egy kétszáz esztendős resicabányai acélmozdony, úgy köpködött, pöfékelte ki bensőségeiből a testében zakatoló szerkezetet működtető gőzt, hamut, füstöt, miegyebet.

Legjobban a csilingelő sárga villamoson szerette elvégezni Hepciás ezt a műveletet. Ott is akkor, amikor a fülkében már annyi entitás tolongott, hogy a rá gyakorolt nyomástól repedezni kezdett a jármű oldalfala, s a hónaljszagtól sorozatban kerültek önkívületi állapotba az életből kifelé menetelő özvegyasszonyok. Pardon, a modernizmusokra érzékeny idős hölgyek.

Na szóval. Hepciás kimondottan élvezte a lábujjain egymást felváltva táncoló exisztenciáknak ezt a látványos, érzelemdús tömegnyomorát, ezért időnként bele-belefújta kékes-zöldes váladékát néhányuk gumiarcába. Különösképpen azt imádta, hogy a segédeszközök, zsebkendők meg egyebek nélkül bemutatott ceremónia után pár millió női szem vette mindig célba, kék, zöld, lila, ciklámen, fekete kuksik lesték, mindenféle fazonúak, méretűek, olyan variációjúak, amilyeneket férfi még álmában sem tud elképzelni. „Áj, az a bogárfekete szemű szőke! Uáu, az a tengerzöld szemű vörös! Brrr, az az ibolyakék szemű barna! – ájuldozott és prüszkölt ilyenkor, miközben teljes erővel lövelte kifelé nedveit koponyájának elülső lyukain, óriásméretűvé dagadt üregein.

Barátunk persze a városka főterétől sem irtózott, nem voltak ilyenszerű fóbiái, így produkcióját szívvel-lélekkel mutatta be a központban szárnyaló szerelmespároknak is, akik Hepciás egyéni számát látva, hol borzongva, hol meg átkozódva fordították el undorodó tekintetüket az ellenkező irányba. Haverunk nem értette, mi köze neki a családi környezetben eltöltött első hét évhez, igaz, nem is nagyon érdekelte, mit vágnak hozzá felháborodva, önmagukból teljesen kivetkőzve az addig nyugodtan sétálgatók. Hisz, gondolta, mint mindenkinek, úgy neki is megvannak a saját problémái, amelyek senkire sem tartóznak. Csak rá.

S amikor már nagyon elege volt az egészből, mert idegileg abszolút kikészítették az iránta érzéketlen, ráérős, kiművelt fapofák, jegyet váltott az éppen műsoron lévő opera-előadásra. Depresszióját a szimfonikus zenekari muzsika tompította valamelyest, a trombiták, fagottok, klarinétok, szaxofonok egymásba vegyülő s egymással kontrázó selymesen érces hangjai, no meg a dallamot egyenlő ütemekre tagoló dobszó. Számára egy-egy ilyen koncert maga volt a mennyország, mert ezek voltak azok a pillanatok, amikor versenyt játszhatott a muzsikusokkal. Hiába fordult felé ezerszer az előtte ülő tar hapsi, hogy arra kérje, fogja már be, s hallgasson, ő csak fújta tovább az orrát nagy tisztelettel, unzsenír spriccelte szét vegymentes ökotaknyát, nyálát a fegyelmezett teremben, alaposan benedvesítve a jelenlévő előkelő társaságot, mint egy csintalan itáliai szökőkút a peremén eszeveszetten csókolózó fiatalokat.

2009. szeptember 18., péntek

A kő szülöttei

Az a kővilág, amit Jakobovits Márta jelenít meg, részben az ősidőkből, a teremtés hamvas pillanatából való. Az első ember, akit ugyan nem látunk, de érezzük a jövetelét, aztán a jelenlétét, a nálánál erősebb hatalmak felé fordul. A neki ajándékozott szakrális időben és kozmikus térben dolmeneket és menhireket épít (majd) a kövekből, kőmonstrumokat, amelyeknek a mai napig eldöntetlen a rendeltetése.

Ennél a helyszínnél az a kősivatag félelmetesebb, amely az apokalipszis utáni lelkeket fenyegeti, s az idők végezetére utal(hat). Mire az üres térben már csak a romokat imitáló kövek hánykolódnak, a színek is kifakulnak: nemcsak az őskezdet kékeszöld lobogása, de még a későbbi korok mohazöldjei is eltűnnek a pusztaságban. Csupán a piszokszürkék, a halvány barnák emlékeztetnek a hajdani életteli színtérre.

A művésznő nem egyfajta gazdagodás, hanem a folyamatos sivárosodás, a végletekig fokozott redukció eredményeképpen jut a látomás birtokába. Érzi, hogy mindenik felületet le kell fosztania, s ami a felszín mögött felcsillan, azt is. Metaterrájának középpontjában egy furcsa kőképződmény, apró kerámia-kavicsokból körkörösen kirakott sziklaalakzat vonja magára a figyelmet. Ez a formáció kéne eszünkbe juttassa középkori eleink azon hitét, miszerint a magas hegyekben kéklő tavakat titkos föld alatti erek fűzik a távoli tengerekhez. Ezért lett e vizek neve: tengerszem.

De eszünkbe juthatna róla az írás előtti történelmi korszak kultúrája, amit a „nagy kő” jelentésű görög szóból (megalithosz) kiindulva manapság egyszerűen megalitnak neveznek a szakemberek. Noha az korántsem világos, mi motiválta a régieket e civilizáció megteremtésekor, a mai megalitikus társadalmak hite szerint a kőkonstrukciók a halál utáni élet igenlésének, elfogadásának, tiszteletének nyomai. A kőtömböket többnyire olyan szertartások keretében állítják fel, amelyek a lelkek másvilágra vezető útját készítik elő s örök életet biztosítanak. Az építmények a halottak ülőhelyéül szolgálnak, amikor a faluba látogatnak, de az élők számára sem tilos a használatuk. A tér, ahol ezek az oszlopok magasodnak, a közösségi élet központja, ám kultikus hely is, hisz a kőpillérekben az ősök nevének és tetteinek emlékezete válik időtlenné.

Ez a kőkultusz a Bibliában is lecsapódott: „Ahogy megszégyenül a tolvaj, ha rajtakapják, úgy szégyenül meg Izrael háza is. Ők maguk, királyaik és fejedelmeik, papjaik és prófétáik, mind, akik így szólnak egy fadarabhoz: »Atyám vagy«, és egy kőhöz: »Te szültél«. Hátukat fordítják felém, s nem arcukat, de ha nyomorúság tör rájuk, könyörögnek: »Kelj föl! Ments meg minket!« Hol vannak hát isteneid, amelyeket csináltál magadnak?” (Jer 2,26– 28); „Amikor Jákob másnap reggel fölébredt, vette a követ, amelyen a fejét nyugtatta, fölállította emlékkőül és olajat öntött rá. A helynek Bétel (Isten háza) nevet adta: azelőtt Lusznak hívták a várost. Jákob fogadalmat tett: Ez a kő, amelyet emlékkőül állítottam, az Isten háza lesz” (Ter 28,18–22); „Lábán tovább beszélt Jákobhoz: Itt van ez a kőrakás és ez az emlékkő, amelyet köztem és közted fölállítottam. Ez a kőrakás és ez az emlékkő legyen a tanú: nekem sem szabad ezen a kőrakáson túl feléd menni… Jákob a hegyen áldozatot mutatott be és meghívta rokonait lakomára. Azok elköltötték a lakomát és éjjel a hegyen maradtak” (Ter 31,51–54); „Az Úr, a te Istened oltárán kívül, amelyet majd építesz magadnak, ne ültess semmiféle szent fát, s ne állíts föl kőoszlopot sem, hiszen gyűlöletes az Úr a te Istened színe előtt” (MTörv 16,21–22).

Az edomiták barlangszentélyét 1900 körül fedezték fel Petra mellett, röviddel utána a megalitikus halottkultusz érintetlen leleteit magában rejtő Bét-Semes-i barlangszentélyre is rábukkantak. A régészek megállapították: az illető területet már jóval a héberek Palesztinába történt bevándorlása előtt betöltötte az ősök fentebb ismertetett kultusza, no meg a Legfelsőbb Lényben való hit.

Egyiptom tekintetében is világos, hogy már a piramis-kultúra előtt létezett egy megalitikus ősvallás. Fekete-Afrikában, Szudánban például, éppúgy találni kőlap- és barlangsírokat, mint kőköröket, menhireket, aknasírokat és kupolasírokat, amelyek típusuk szerint régebbiek a piramisoknál. Bár a leletek még nincsenek teljesen feldolgozva, kijelenthető, hogy a történelem előtti korban rendkívül elterjedt és egységes volt az egyes népcsoportok kultúrája, vallása.

Más tradicionális társadalmakhoz hasonlóan a tibetiek is tudták azt, amit a görögök a lakóházat, háztartást, lakókörnyezetet és templomot egyaránt jelentő oikosz szóval fejeznek ki, arra utalva, hogy a természet és a lakókörnyezet számukra éppoly tisztelendő, mint a templom. E nézetnek Tibetben kézzelfogható jelei vannak, hisz bármerre megy az utazó, legyen az lakatlan terület vagy kősivatag, mindenütt a szentséget kifejező emberi alkotásokat, jeleket talál. Legnagyobb számban a legősibbnek tartott szent építmények, a Belső-Ázsiában lépten-nyomon fellelhető kőhalmok, a láphcék fordulnak elő. Gyakori látványt nyújtanak a buddhista ereklyetartók, a sztúpák is, illetve az imakő-falak, amelyek hossza elérheti a száz métert. A lapos máni-kövekre valamilyen szent jelet, kifejezést vagy mantrát vésnek, így Tibet védőszentjének, Csenreszinek az imáját. E land-artnak tűnő alkotások Tibetben a természet szentségét jelzik ősidők óta.

(részlet a Jakobovits Márta archetípusai. Egy ősasszony naplója című tanulmányomból)

2009. szeptember 13., vasárnap

Együtt a bánsági magyar tájházért

Kedves testvéreim!

A temesvári falumúzeumban megtekinthető magyar ház elhagyatottsága késztetett arra, hogy most Önöket/benneteket közadakozásra s közmunkára szólítsam/szólítsalak fel. Úgy vélem ugyanis, hogy közösen, együttes erővel rövid időn belül sikerülne felújítanunk, berendeznünk és elődeinkhez méltóvá tennünk azt az ingatlant, amely a bánsági skanzen egyik szegletében inkább a szégyenünkre válik, mintsem hogy az épülésünket szolgálná, hisz össze-vissza tákolt, poros köntösében egyáltalán nem tükrözi a térségben betöltött szerepünket. Ahhoz, hogy büszkén nevezhessük a miénknek, szükség lenne néhány, a dél-alföldre s a bánsági paraszti világra jellemző, jó állapotban lévő használati tárgyra, rongyszőnyegekre, egy-két rend férfi s női népviseletre, próbababákra, kézzel hímzett asztalterítőkre, ágytakarókra, díszpárnákra, faliórára, olajlámpára, fényképekre, muskátlikra, esetleg téglára (az útburkolat kialakításához), dolgos kezekre, önzetlenségre s folyamatos, lankadatlan lelkesedésre.

Felajánlásaikat/felajánlásaitokat a gurzoklaraeniko@gmail.com e-mail címen tehetik/tehetitek meg (avagy itt, a blogomon – megjegyzésként).

Adományaikat/adományaitokat, segítségüket/segítségeteket, ötleteiket/ötleteiteket előre is köszönöm.


***

Különféle finomságokat a kicsinosítandó, felszerelendő házról és a faluról, ahonnan e lakot évekkel ezelőtt átköltöztették Temesvárra, itt találtok (jóllehet a képek nem igazán tükrözik a valóságot). Nagyon, de nagyon sajnálom, hogy a szöveg angolul nem olvasható (bár ide kattintva megpróbálhatjátok megjeleníteni), mert így lemaradtok néhány helyi ínyencségről, és nem értitek, miért vagyok néha rosszkedvű, kiábrándult és szomorú.

2009. szeptember 9., szerda

A hentes eset(t)/(ezúttal szőrtelenül, libabőröstül)

Húsfeldolgozó volt a gyulai barátom apukája, nagy bajszú, meglett szőke tót pasi. Ám nem volt egy unikum. Mert amiként a kolbászgyúró derekas komái, ő is imádta a rózsaszínű négysonkás disznókat (szeletelni), no meg a mézes-mázos mennyecskéket (ölelgetni), de legfőképpen az orcáját takaró tüskés szőrzetét szerette (nézegetni). Naphosszat el tudott időzni a tükör előtt, akár egy hiú ifjú nő, reggelizés közben szégyenérzet nélkül matatott nagy- és mutatóujjával az orra alatt, hogy a sarjadzó vörös puha pihéit megszámolgassa; vigyázzba állítsa: mindeközben a megszólalásig hasonlított Móricz kikarikírozott regényhőseihez. De miután a pöszmötölést tudalékos krákogások kíséretében lezárta, s az eredményt ragyogó képpel nyugtázta, azon nyomban leesett bennem a tantusz, hogy valójában nem igazi apus, hanem inkább kiköpött fakutya ez a manusz. Mondta is a szemfüles szomszédasszonyom, rendőrakadémiára készült a fater egykoron, aztán az első hulla láttán a kezdeti lelkesedése elszállt, így pisztoly helyett mostanság egy éles bárddal babrál, állatokat preparál.

Na, de térjünk vissza hentesünk férfiasságának egyetlen maradványához, a pödrött narancssárga bajszához. Szerinte ugyanis a hímek életének értelme az arcszőrzet dédelgetése. Az egy dolog, magyarázta, hogy a szőr a hölgyek arcán is nő, mégis csak az urak büszkélkedhetnek bozontos pofázmánnyal. Miként is nézne ki a nejem, ha (ráadásul) még körszakállt is viselne? – vetette fel, aztán jóízűen nevetett is egyet hozzá. Tehát: esetében a munkanap előtti hajnali orgiát a borotválkozás nyitotta meg: ennek a ceremóniának a részeként szedte magát rendbe, úgy, hogy a bajszfazon egységességét megbontó rakoncátlankodó szálakat példás egyszerűséggel, krksssz, lenyisszentette. Szájának díszkerete így egyre szögletesebb lett, mígnem a musztáca dizájnja patkóalakzatból átment trapezoidba. Örült is verejtékes igyekezete következményének a papa, titkon persze alig várta, hogy a teljes műszak meglássa, hogy a fotója felkerült az élmunkások pannójára. Meggyőződéssel hitte, portréja izgalomba hozza majd a gyengébbik nemet, s az érzéki gyönyörrel átitatott csodálattól hanyatt is vágódik majd a szebbje.

Számításai azonban nem jöttek be. Mert amikor a szőrszálhasogatástól megviselt külsejével a részlegre belépett, a kolleginája, akire már régóta hajtott, nemhogy felajzott lett, hanem egyenesen elképedt. Az éppen kakast fosztó lánynak könnyek szöktek a szemébe. „Ó, maga drága, hát nem látja? Zselétől olajos a hajzata, hurkától maszatos az ajka, pfujj!” – mondta, s érezte, az undortól a helyszínről azonnal elszalad.

S valóban! Amint a szerelemtől ittas apuka kecses kézmozdulatokkal megsimogatta az inkriminált helyszínt, majd együttérzően a hölgyet, falatozásainak egyik maradéka karamell színű ragacsos masszaként a füle tövéig kenődött szét.

A szerencsétlen másnap depilálva jelent meg a szalámigyárban.

2009. szeptember 5., szombat

Hullák az akváriumban

Gumitalpú cipőben és falfehér pelerinben caplatott előttem az okostojás halottkém. Köpenyének titkos zsebében súlyos kulcscsomók zörögtek méltóságteljesen, alkalomhoz illően csóválták ovális fejüket. Kettőnket közben le-fel, fel-le vitt az utunk, bele a vaksötétbe, a síri csendbe, az orvostudományi egyetem pincéjébe, az elhunytak és eltévedt lelkek szűkkörű birodalmába. Fogja be az orrát, bűz lesz, súgta, búgta, aztán kitárta az ajtót, jobban mondva: tolta, nyomta. Nagyot pattant erre a zár, aztán lőn világosság! Poklok fekete kapuja nyílott meg ekként, és mégis, színes látvány tárult elénk. Szemgolyók, szívek, fülek és csípők pikáns kemikáliákban szunnyadoztak szerteszéjjel a véres szertárféleségen, mégis számomra valódi élményt jelentett ez, bizony, noha nem tagadom, nehezen tűröm el a rendetlenséget. Nem is csodálom, hogy a tapasztaltak hatására a vérnyomásom leesék, hisz a vegyszeres kezelések ellenére rendesen illatozott itt a psziché, akár a temetőben a rosszul elföldelt emberi veszteség. Jobbra is meg balra is szikrázó elmék lebegtek az undorító sárga löttyel teli befőttesüveg-gyűjtemény belsejében, mindezek viszont csak a terepszemle várható meglepetéseire figyelmeztettek. Hisz a döbbenet, amelyben a következő percekben részem lehetett, szavakba gusztán nem önthető, ezért most inkább mellőzendő. Poshadt májak, vesék és vastagbelek, akváriumszerű medencékben ázó hullák szolgáltatták készülő riportomhoz a tematikát. Ez itt egy nyelv, látja?, az meg egy láb, miből csontfoszlányok és erecskék csüngenek alá, hörgött az idegenvezető szerepében tetszelgő bonctanász, így folytatván: célunk az ember tudományos megismerése, a humánum dicsérete, csupa szépség, élet és fenséges színparádé; emberünkről éjt nappá téve (vagy fordítva) hámozzuk le rétegenként a fölöslegest, képéről a bőrt, bőréről a szőrt; ezt itt ni mi lenyessük, azt meg ott bevarrjuk, kukkantson csak ide, mily érdekes, nemde?, a testet élvezni tudni kell, jól tanulja ezt meg!, figyelmeztetett bárddal a kezében dr. Hentes. Ne nevessen, kérem, kérte, miközben az emóciótól a térdem majdnem összecsuklott, universitasunknak ebben a termében rejlik az alaptananyag, fontosabb eme stúdium minden egyébnél, tudniillik óriási problémák, életveszélyes szövődmények származhatnak abból, ha a hibás koponya helyett a medikus az ép farcsontot preparálja, elmélkedett az öreg állát mellére hajtva. Nem ad pénzt az elnök bá, bökte ki végül nyűgének okát, miből vásároljunk hát újabb hullát?, gondban vagyunk, érti?, sírgyalázókat kellene emiatt illegálisan leszerződtetni, nyafogta, s szerszámával lecsapott a hanyatt fektetett halott méregzöld torkára. Pompás egy példány, jegyezte meg örömteli pofával. Fél óráig öklendeztem utána a dupla nullásban.

2009. szeptember 1., kedd

Békakirály

Péter kifújta magát. Hosszú, nehéz nap állt előtte, s azt hitte, most végre megszabadul a benne felgyülemlett feszültségektől. Tulajdonképpen azért döntött úgy, hogy a változékony, szeles időjárás és szellemi-fizikai romlottsága, nehezen viselhető, fárasztó levertsége ellenére kiruccan a folyópartra, mert a felső szomszédja ismét kegyetlenül bedugaszolta a vécélefolyót, így a szabadesés törvényét meghiúsítva néhány apróság a szokásos menetiránnyal ellentétes direkcióba kezdett el haladni, vagyis nem lecsúszott, hanem felkapaszkodott, mígnem Péter fürdőszobájában meleg fészekre talált, és megállapodott. A cseppnyi dolgokkal együtt érkezett és egyre elviselhetetlenebbé vált kellemetlen szagok is tovább mélyítették Péter azon sejtését, hogy márpedig hagyni kellene az egészet a csudába, s kimenekülni a természetbe, ahol a pikáns növényillatok könnyűszerrel elfeledtetik a halandóval a rossz tapasztalatokat, élményeket.

Pétert tehát túlzott érzékenysége hajtotta ki a partra, amit egyébként gyűlölt, utálta mindenkori zsúfoltságát, levegőtlenségét, ám az eső utáni dús vegetációtól egyfajta megváltást várt, szabadulást remélt a városi élet kínjaitól. A kívánt eltávolodás, kikapcsolódás azonban csak félig következett be.

Felemás módon, mert gyaloglás helyett Péter vonatra pattant, így tette meg a két pont közti távot, a megállóban pedig, ahol a szerelvényre felkapaszkodott, olyan irtózatos bűz terjengett, hogy kis híján visszafordult. Máig nem tudja, miért nem adta fel akkor, abban a pillanatban az esztelen, kőkemény harcot, miért küzdött mégis tovább. Aztán a kupéban újabb, számára még ismeretlen elrettentő ingergóc, mérgező fülledtség vágta képen. A beltér néhány négyzetméterén ugyanis bőven akadt mindenből, mi szem-szájnak undorító, s amitől az ép elméjű ember ódzkodik, ha lehetősége adódik rá. Péter azonban erősnek bizonyult, és azt mondta magában: ha már úton vagyok, vissza nem fordulok, bármi is történjék velem. Döntését a későbbiekben persze, hogy megbánta.

Miután a folyóhoz megérkezett, még sokáig keresgélte a számára megfelelőnek tűnő helyszínt, de megtalálta: kiterítette a magával hozott durva tapintású pokrócot, hanyatt vágódott rajta, s pihenni próbált mindenekelőtt. Gondolatai azonban nem hagyták nyugodni, agyában ezernyi szándék fogalmazódott meg, jók és gonoszak egyaránt, noha sosem volt egy töprengő alkat, eseményeket elemző fajta. Az intenzív értelmi munkát ezért ő is furcsállotta. „Vajon mi a franc borzolta fel ennyire az idegeimet? A fenébe is! Itt vagyok ezen a gyönyörű helyen, és ahelyett, hogy élvezném Isten adományait, marhaságokon rágódom” – töprengett ajkait harapdálva. Közben a nap is kisütött, a szép asszonyok megszaporodtak a plázson, imitt-amott pedig a motorcsónakokat is vízre bocsátották az izomlegények. A mennyei csendet motorbúgás váltotta fel.

„Hát ebben a zajban meghülyül az ember. Nincs mit tennem, hanyagolnom kell az ejtőzést. Lássuk csak, lássuk csak. Megvan! Itt ez a pecabot, kipróbálom! – határozta el hirtelen felindulásból. – Azt hallottam ugyanis, hogy tevékenység közben a horgászok annyira el tudnak rugaszkodni a valóságtól, hogy a tudatalattiban barangolva a nehézségekre is nagyon gyorsan megoldást találnak.”

És Péter kivetette a horgot, amire viszont nem igazán haraptak aznap a halacskák. „Ezek a disznók valószínűleg a vizek lakóira is ráhozták a frászt. Jólétük zavaró tényezőként hathatott rájuk, és hogy e kínzó érzéstől megszabaduljanak, felszámolták a paradicsomi állapotot. E földön senki sem lehet boldog, a madarak nem fütyörészhetnek kedvük szerint, a medvéknek tilos megközelíteniük a málnást, a farkas nem ejthet vadászzsákmányt a tyúkólban, nekem pedig el kell viselnem a vezérkar mocskát, anélkül viszont, hogy értésemre adnák, megneveznék, ki a hibás a megromlott közérzetemért” – morgolódott naplementekor, indulás előtt, majd egyezkedni kezdett a támadásba lendült szúnyoghaddal.

Hazafelé menet a mindennapi kenyér minőségét szidta, bár ezidáig ilyet sem követett el, majd egy hangulatos kulcsmásoló műhely megnyitásának az esélyeit kezdte latolgatni. Vizsgálat alá vont témáinak sorát a békafajok számbavétele zárta: a varangyosok ugyanis az út két oldalán álltak neki díszsorfalat, onnan üdvözölték királyukként, egyikük-másikuk még pislantott is nagy ívben feléje, hogy ezzel is kifejezze az iránta érzett szeretetét. „Mi a fene, elvarázsoltak?” – csodálkozott Péter, és nem hitt a szemének.

Minden mesebelinek tűnt neki abban az órában, csak a levél nem akart zörögni a léptei alatt, pedig az útilapuk, mohák, zöldmoszatok muzsikájára várt a legfőképpen. Arra, hogy szűz illatok és tiszta érzelmek szőjenek köré burkot, és ne engedjék többé ki onnan. „Igen, pont emiatt menekültem én ide, rókakomáék, süniék, sólyom úrék ceremóniájára” – jutott eszébe az indíték. Mert igazából menekülés volt a részéről ez a kaland, a fölötte lakó szomszéd arroganciájától való szabadulás óhaja. A reá zúdított ürülék szaga tette ezt vele, a humán nemtörődömség, az általános közömbösség zárta ki a fejlett társadalomból. És most, hogy sikerült elhatárolódnia egy szempillantásnyira az egyetemes züllöttségtől, sehol sem lel egy talpalatnyi füvet, mert a birkák mindent lelegeltek, embertársai pedig mindent összetapostak.

„Feltétlenül keresnem kell egy partnert, egyedül nem boldogulok. Ha mondjuk ketten lennénk, könnyebben viselném a rám mért sorsot, egy-kettőre legyőzném az akadályokat. A felelősséget rá hárítanám, sőt, eleve őt bíztam volna meg az utazás megszervezésével, a helyszínválasztással, a halászattal, ő pedig tökéletesen teljesítené a feladatokat, erről meg vagyok győződve, hisz arra figyelve választanám ki az önjelöltek sokaságából, hogy az engedelmességet, tisztes végrehajtást illetően párja ne legyen e golyóbison. És egyáltalán: ha ő létezne, s az enyém lenne, már haza sem kéne térnem a szutykos zugomba, mert ő felajánlaná, hogy aludjak nála, én pedig hozzá költöznék” – efféléken merengett hazafelé menet, lelke tarsolyában a megemészthetetlen, nyomasztó kudarcokkal, melyek aznap és korábban érték.

Palira azonban nem talált, mi több, ezt a szerepet is neki kellett elvállalnia. Életkörülményei egyéb tekintetben sem enyhültek: lakásában feltornyosultak a járulékok és megsűrűsödtek az oroszlánszagok, cselekvési alternatívaként pedig a felső bűnöző elviselése adódott számára. S mivel visszatáncolt, majd fejet hajtott az ökológiai katasztrófa előidézője előtt, a békák óriásit csalódtak benne: a későbbiekben ezért már nem úgy néztek fel rá, mint egy koronás fejedelemre, a fejedelmükre. Nem mintha ennek be nem következtétől a mi Péterünk magától beleolvadt volna a szennytelen világ harmóniájába...