Szabadfalu szabadul. Sorvadó közösségeink V.

Mindenszentek és a halottak napjának előestéjén vajon miért ne érné az embert meglepetés? És amikor már a fű sem nő, miért ne kelljen bokáig érő bozóton átgázolnia, ha akar valamit? Márpedig mi akartunk, sejhaj, akartunk valamit. Meg akartuk nézni Johnny Weissmüller freidorfi, azaz szabadfalui házát. Útba esett, így hát megnéztük. Megnéztük a temető felé menet, mert szabadnak éreztük magunkat a nagy temesvári őszben, no meg azért is, mert senki sem mondta eddig nekünk azt, hogy ezt nem szabad, hogy Szabadfalun veszni látszanak a szabadságjogok – együtt az emlékezettel, no meg az elődök előtti tisztelettel. Stb., stb.

Szóval itt élünk kb. harminc esztendeje, s mégsem tudjuk, hogy e városnak már vannak tiltott közterei is, látogatóellenes, antipolgár helyszínei. S bizony lemaradtunk a világ óriási változásairól, a vonat elment, és mi itt maradtunk, beleragadtunk a nyomorúságos jelenbe, ami már múlt, mégha ez számunkra nem is teljesen világos, csak mások számára az, és nem látjuk át, sem be: Weissmüller tovaúszott a szellők szárnyán, bele a semmibe, az őslukba. Volt, nincs, Csita majom elvitte.

Ezt igyekezett megmagyarázni nekünk az asszony azon a méltóságteljes napon, amikor mi fejet kívántunk hajtani Tarzan nagysága előtt. Az a néni, aki gereblyével a kezében dugta ki finnyás orrát a házikóból, az illegális, titkos, hét lakat alatt tartott emlékházból, a tornácos lakból, amelyet már régen hivatalos zarándokhelyé kellett volna avatni, s közhírré tenni: itt éltek boldogan a bánsági filmsztár szülei, amíg rá nem untak a sok disznóságra, bele nem fáradtak az értelmetlen küzdelmekbe, a szélmalomharcba, s ki nem költöztek az „államokba”.

S miközben efölött merengtünk, a gereblyés néni munkát színlelve ránk szólt: „Mit nézgelődnek? Nincs itt már mit bámulni, semmi értelme, hisz meghalt, elment. Nincs”

És ezzel a szándékosan kihegyezett hangsúllyal a lényegre erősen rátapintott. Hisz úgy csengett, annyira hosszan és élesen zakatolt ekkor a fülünkben ez a Nincs, mintha a templomi harangot kongatta volna meg közvetlenül mellettünk a katolikus kántor, aki úgyszintén már csak egy nagy Nincs. Akár a fújtatós freidorfi orgona a nyikorgó barokk karzaton, vagy pedig... Napestig sorolhatnám.

Néhány képet azért készítettünk a megsemmisített, felszámolt bánsági sváb közösség egyik hatalmasságának alföldi portájáról, amely, meg kell hagyni, elég jó állapotban van (egyebekhez képest), de nyilván csupán azért, mert a fogcsikorgatós gereblyés néni őrzi, védi (persze kapupénz kivetésével profitálhatna is belőle, talán teszi is, csak mi, balga helybeliek ezt sem tudjuk, pfujj!).

Szerintem Tarzan is megérdemelne egy szobát abban a bizonyos, jól ismert és megvételre felajánlott belvárosi Klapka-házban, amelyet már többször oly színekben tüntettem fel, mint a bánsági előkelőségek, kiválóságok, szoborparkba illő arcok egyik lehetséges jövőbeli múzeumát.

Meg hát.