„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2010. január 19., kedd

Magyar Jeruzsálem: Iván, azaz Solymos Szegeden Radnát megtéríti. Sorvadó közösségeink XVI.


A máriaradnai búcsúból hazatérő szegedi legény
Aranyvörös Marosunk, kiérve a hegyek közül, büszke királynőként terül szét a hatalmas Alföldön. Hűséges kísérői itt már csak öreg, hajlott hátú domboknak látszanak, végül teljesen belesimulnak a nagy magyar rónaságba. Hirtelen átmenete ez a természeti idomoknak, valóságos isten alkotta várkapu, hisz a Solymos és Lippa őrizte átjáró határ is egyben, frontvonal két Magyarország között, a keleti Erdély és a napnyugati államrész választótengelye. Szédítő vidék ez, bódító ménesi borokkal áldott, hol történetek, mi több, történelmek kötődnek minden röghöz, kavicshoz. Az ormon vár romjai dacolnak a széllel, esővel, a Mátyást királlyá választó nagyúr, Szilágyi Mihály rabságának tanúi ők. Az erőd lábainál a Bohus-kastély hirdeti, hogy 1849. augusztus 13-án falai között írta alá Görgey a kapitulációt. A kastély kertjében egy ideig magyar nagyasszony várta bronzba öntve a felszabadítókat: Bohusné Szőgyéni Antóniára az élő magyarok mint a hazai nőnevelés úttörőjére, irodalmi életünk jeles pártfogójára emlékeznek.



A nagy hegyek lábánál, a tölgyerdők borította lankás magaslatok oldalában pihen Radna, Arad-Hegyalja legfőbb ékessége. Messzi vidékekről járnak ide a Szűzanya tisztelői, lelki megnyugvást, isteni oltalmat, bűnbocsánatot keresve.

A Károly Róbert által Lippára letelepített ferencesek a török invázió idején menekültek a radnai oldalra. A korábbi helyeikről elűzött atyákat és a hegyre emelt kicsiny kápolnájukat ajándékozta meg 1668-ban angyali sugallatra a 80 esztendős bosnyák Virchno(na)ssa György azzal az olajnyomatos Mária-képpel, amelyet egy olasz kereskedőtől vásárolt, és amely sértetlenül került ki a törökök okozta 1691. évi tűzvészből. Márpedig óriási volt akkor a kár és a borzalom: a templom égő zsindelyei ugyanis átszálltak a Maroson és ráhullottak az ott táborozó oszmánok sátraira. A riadalom ellenére a harcosok egyike átúsztatott a folyón, hogy a képet megsemmisítse, próbálkozása azonban kudarcba fulladt, mert a ló patája úgy belesüppedt a kőlépcsőbe, hogy nem tudott továbbhaladni. Az állat felbukott, istentelen lovasa pedig nyakát szegte. A patkó s az eset nyomát máig őrzi a templom falába beépített szikla s az alatta olvasható felirat: „Ím e török lovagolva, e helyre bejutni akarván, ménje patája nyoma megörökült e kövön.”


Máriaradna és környéke e csodát megelőzően is kitüntetett helynek számított. A közeli Solymos váráról, amelynek közepére a Radnát megjárt újkígyósi öregek ma is feneketlen kutat mesélnek, az eltévedt Gyulafi egy remetére talált, aki nem volt más, mint Árpád fia, Jelek, ki a keresztségben az Iván nevet kapta. Másik nevét a vár ragasztotta rá, mely odaépíttetett, hol korábban sólymok raktak fészket. De menjünk tovább. Gyulafi ugyanis Radnát, a Szegedet már magáénak tudó Uszbu vezér lányát kapta majdnem feleségül apjától, Gyulától. Iván, azaz Solymos azonban időközben Szegeden Radnát megtérítette, s a keresztségben a Mária nevet adta neki. Így lett a leányzóból Mária-Radna. S bár a feleségnek szánt hajadonnak kedves volt a legény, mégis inkább Krisztus jegyesének érezte magát. Végül Solymos tanácsára felkereste Lippa nevű nénjét, aki már úgyszintén felvette a kereszténységet, és abban a Maros menti városban lakott, amelyet a kisasszony ékes nevéről máig is Lippának hívnak a hagyományaikat böcsülő magyarok. Radna sajnos tragikusan végezte: nénjéhez menet egy vadkan halálra sebezte. A legenda szerint erősen szánták őt az erdők, és szánták a madarak is. Az erdők azóta is minden szürkületkor különös fekete gyászba öltöznek, a madarak pedig igen szomorúan énekelnek a vidéken.


Máriaradnát az 1700-as évektől keresik fel a zarándokok Kisasszony napján, szeptember 8-án. A múlt század elején a szegediek több ezres búcsúközössége már szeptember másodikán útnak indult, hogy időben a kegytemplomhoz érhessen. A régi idők embere a testet, lelket elgyötrő kemény nyári munkák után gyalog veselkedett neki az útnak, hogy elnyűje maradék erejét, és hogy az így vágytalanná tett testben tisztán éghessen a lélek, alkalmassá váljék a Teremtővel való titokzatos egyesülésre, az áhított és szükséges megtisztulásra.

Az 1991. évi háromnapos búcsúra – hosszú távollét, kimaradás után – ismét tízezrek zarándokoltak el. Igen sokan gyalog mentek ekkor is, nem csak a Bánságból, hanem a Mezőség távoli falvaiból. Némely hívők térden csúszva tették meg az utolsó száz métereket, majd térden járták körbe az oltárt, akár háromszor is. A vezeklők tiszta tekintettel áldoztak ekként uruknak, hitükért, üdvösségükért könyörögtek. Nagycsaládok, gyermekek és vének, egész nemzetségek vonultak egy-egy búcsúkereszt alatt.

E szent helyen bánsági horvát, szerb, bolgár és német együtt imádkozta a Miatyánkot a magyarországi, mezőségi, bihari, szilágysági s székelyföldi magyarral; együtt az erdélyi románnal; együtt a tóttal, a csehhel, a cigánnyal. Egymás ellen úszított nemzetek és vallások búcsúközösségei kötnek itt ugyanis békét egymással és Istennel.


A bazilikában viszont, ahová szakadatlanul érkeztek a zarándokok, ahol hajnalig csendült a dal és szólt az imamalom, az emberi gyarlóság is jelen volt. Ott volt a kíváncsiskodó, s az is, aki csak lopni akart, vagy pletykálkodni, dicsekedni. Időnként a túlbuzgó törte meg a bensőségest, a sátrakban pedig javarészt giccset kínáltak sok pénzért a csalók.

Mégis a virrasztás éjszakáján a barokk kegykép élővé lett: az esendők sokféleségét az istenszülő Boldoganya megbocsátó szeretete ölelte, fonta egybe, s a teljes templomsereg, a bentlévők összesége megszentelődött.


A búcsú rítusának csak egy részét tudták megrendszabályozni az egyháziak. A templom nyugati oldalához toldott vasfülkére mindig tucatnyi ember szorította a fülét, hogy meghallja Mária könnyeinek alig-neszét; és néhány esztendeje még az is előfordult, hogy virradatkor a lelkesebbek, a fáradhatatlanok felmentek az istenháza mögötti dombra, s ott üdvözölték a fölkelő Napot és a Napban minden reggelen föltámadó, nekünk új életet hozó Krisztust, a bűnbocsátót. A kereszténység kanonizált ideológiájának rájuk alig volt hatása. Körükben a Mindenség időszerű üzenete, a keresztény szellem uralkodott, töltötte meg régi-új hittel a pogány „edényeket". Rend ez, olyanféle, amelynek rendezője láthatatlan és ésszel fölfoghatatlan, mégis a legvalóságosabb mindközül. Ilyenkor a csillagnyi másságban egyazon Ige működik. Ilyenkor alászállnak az Egek, hogy a gyarló ember megerősödni fölemelkedhessen.

A búcsújárás, a zarándoklat ugyanis a hitbeli elégtételnek, az emberi megnyugvás keresésének egyik ősi alkalma, s nemcsak a kereszténységben az, hanem egyéb vallási rendszerekben is, mi több, még a vallási rendszereken kívül is. Az arizonai hopi indiánok a spanyol hódítás előtti időkben hatalmas zarándokutakat tettek meg. A törzsek a pásó-kig mentek, odáig, ahol a tenger a földdel találkozik. Vándorlásuk csigavonalú volt, lépcsőt formált, svasztikát. Az Atya parancsára tulajdonképpen a világmindenség szerkezetét „játszották el", a törvényt erősítették meg magukban. Amerre elhaladtak, vonulásuk formáját karcolták a sziklák oldalára, s ezek a jelek ékesítették ruháikat is. Hosszú évekig kalandoztak így, majd megerősödve, tisztán érkeztek vissza szülőföldjükre, hogy lemondva a csábításokról, csak a legszükségesebbet vegyék el a Földanyától. Mondáik szerint a maják is hopik voltak valaha, de őket elcsábította Mexikó kies vidéke, s mértéktelenné lett életük miatt végül bűnhödniük kellett.

Az a szerves gondolkodás és műveltség, amelynek a zarándoklás archaikus része, a 21. században a lélekben, azaz legbelül kéri az őt megillető helyet. Tudatalattinkban ezen felfogás ősi formáit hordozzuk. A Mindenség rendszeréhez való igazodás adottságát, gyönyörű óhaját.


A cseperedő radnai nyájnak kétféle ragadozóval is meg kellett küzdenie: a hódító törökkel, mely türelmes volt ugyan, de szeszélyes, akadékoskodó zsarnok, no meg az ortodox eklézsiával, amelynek folyton a katolikus hívekre fájt a foga, s hogy megszerezze őket, még füstadót is kivetett rájuk. Persze a barátok sem voltak restek, Sztambulban ők is oltalmat, meghallgatást nyertek, végül „Aliéktól” sikerült megvásárolniuk a pópák kiváltságait. A surlódások azonban állandósultak. A Maros-parti katolicizmus sokat szenvedett e két ütközőpont miatt, de ideig-óráig meg is erősödött a megpróbáltatások tüzében.

A radnai Regnum Marianum mögötti erdős hegyoldal ma már a/egy Magyar Jeruzsálem hangulatát idézi föl bennünk. Tele van kápolnákkal, szobrokkal, keresztekel, amelyeknek mindenikét jámbor szándékból emelték a Radnát járó népek, magányosok. Isten megdicsőült szentjeivel találkozhatunk itt, a küzdő egyház megboldogultjaival, Radna s e földi élet zarándokaival, akik itt látták meg feladataikat és azokat az utakat, amelyek értelmezésükben biztosan elvezetnek az örök célhoz, a mennyei Jeruzsálembe. Érezni lehet itt az imádság, a vezeklés és az áldozat misztikus áramait, amelyek Radnát fölülemelik az egyének és korok szenvedésein, a híveket otthoni megszokott önmagukon. Radna kétségkívül vádolja a konvencióvá, meggondolásokká szikkadt vallásosságot, vádolja a mindennap gondjaiba hullott embert, de ugyanakkor bíztat, hívogat is: hív az élet megünneplésére: pihenésre, eszmélésre, ujjongásra. Az élet szépség, ajándék, öröm. Ennek felvillanását és átélését, a léleknek ünneplőbe öltözködését érezni Mária-Radnán.


Elnézem a környezetet: az esztétikai szépet kereső vándor alig találna vigasztalást bennük. Mégis megszégyenül. Az esetlenül megformált szobroknak, naivan megfestett képeknek olyan égi lehelletük van ugyanis, amely névtelen hívők bizalmából, hitéből, romlatlan szívek melegéből táplálkozik. Ők, a "földhöz ragadtak" azok, akik egy olajnyomaton, egy vásári gipszmunkán is fölismerik az őseszmét, az örök ideát. Elragadtatásuk így többet áraszt ki magából az alkotásokra, mint a közömbös entellektüel, aki unottan, okoskodva hárítja el magától a legjobb benyomásokat is. Ő, a "szellemi" munkát végző, elhatárolódik, mert nem érez közösséget a született misztikusokkal: neki csak a formákhoz van szeme, mértéke s érzéke, a mélységekbe viszont beleszédül.


A radnai kultusz kezdetben délszláv jellegű volt, de a viharos históriánkban magyarrá érlelődött. Aztán „át is lényegült”, mert a határmódosítások kiszolgáltatták a román ortodoxiának. Préda lett tehát, mint minden egyéb, mi érték volt a vidéken.

1 megjegyzés:

Éva írta...

Tömény történelem ez az írásod, tájról, emberről, hitről, életterekről, buzgalomról, mindennapokról... Helyzetjelentés egy élő hagyományról.