„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2010. március 4., csütörtök

Mélységek és magaslatok




Háttal ült a nedves falnak, rücskös lapáttenyerét sima arcához tapasztotta,

hangtalanul sírt mint egy megcsonkított rabszolgalány nagykorúsítása után.

Gyolcsszoknyája belelógott a porba, kendőjét a fagyos hegyre fújta fel a szél,

védtelen teste egybenőtt a csúcsokig felvonaglott faáradat méregzöld tömegével.


Ajkaiból rózsaszín rügyek pattantak ki, s az eget beragyogták a tavaszfények.




A módos család körbeülte az asztalt, amelyre házi zsír és tojás nehezedett,

rumos szelet járt a gyermeknek, hogy ne kiabálja túl a beszédes öreget.

Apus maradt a rizses hurkánál, katonaként szokott rá az adománypakkból,

amit otthonról küldtek neki még akkor, nehogy csúnyán elerőtlenedjen.


Bekapott mindent, társai a lábainál hevertek halomban, gebén, éhgyomorral.




Porcelántányérjaikat gondosan kinyalták, csak a leszopott bőr maradt rajtuk,

és a sok állatcsont, amelyekből az apróság kísértet-várat épít magának este.

Mire lefektették magukat, a konyha kihűlt, jégvirág kopogott be az ablakon,

és a hó betolakodott az ajtón, a küszöbön hagyva a tavaszt, üdüljön a lány is.


Ki koldusként nézte a magaslatot, várta, hogy egyszer ott neki is helye legyen.




Aztán pördült, csipkés szoknyája hullámzott, haja belekócolódott egy görbe ágba,

honnan bimbók pottyantak le az alvilág gyepére, elvegyültek a bogár-táncban.

Kötényéből életadó gondolatok röpültek szét, vegyültek el gondtalanságból

buján az emberforgatagban, és mint a vadócok köptek bele a romlás poharába.


A lány kinyílt, ruháit levedlette, a család bezárkózott füstöltkolbász-házikójába.

Nincsenek megjegyzések: