„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2010. május 15., szombat

Lépteim


 Orosz Gellért: Fiatal nő (1969, MNG)
(...)
most csendesek,
ha kérdezel,
némán válaszolok,
felém tekintesz
a távolból,
mégis sandítok,
látom,
bort töltesz,
cseppekben
pörög le az életünk,
a lefolyó bedugult,
bűzlik a konyhám,
ráordítottam,
kihűlt a szám,
kell egy támpont,
ölembe zárlak,
előszobámba biciklit tolatok,
útban var már minden,
én is,
láthatáron a kéttornyú
templom,
egy híd,
kilenc nap,
kilenc hónap
és kilenc luk,
meg egy délibáb,
a személyijében
az én nevem áll,
tévedés,
mondom,
nem, az maga,
mondják,
magam lennék
az árny,
napjaim kérdőjelek,
válasz nem jő,
iratok mögül
bámulnak rám
az olvasottak,
csattan az ostor,
a korlátok mögött
turisták,
a csikós összeomlik,
ráncos kék sugarak
simogatják az arcomat,
zöldre váltok,
fehér zebrákon
piros járókelők
várnak
a jelre,
ez a Hortobágy,
semmi sem régi,
a libanóta
nem zavar már,
alszom,
valakiről álmodom,
hozzá szökök
a magányod elől,
ugye nem baj,
ha elkések,
a patikát bezárták,
a parton öregek
szedik a füvet,
zoknijuk szakadt,
felhúzom a harisnyámat,
nedves ez is,
a fal is,
el kéne költöznöd,
testem a tiéd,
rémképek sejlenek fel
a múltból,
egy asszony a pincében
vasal,
ez az ing
nem az enyém,
nem veszem magamra,
még mindig
a munkások robotolnak,
homlokommal horzsolom
az aszfaltot,
a járda felsebzi,
véremmel urakat
táplálok,
asztalukról nem esik le
morzsa,
doktor az előneve,
hogy a picsába is –
odakint az ügyfél
ekkor
halálra gázol egy
másikat,
ő is egy
a sok közül,
válogathatsz,
mucuskám,
a pláza mosdójából
rózsaszín füst
száll az égbe,
a cicuska
bonbont vásárol
habzó kutyájának,
nem hiszem,
hogy te is ugatsz,
a macskádon póráz,
szőrcsomókkal lesz teli
a hócipőm,
kioldom a fűzőt,
ez már
az én ágyam,
az én lakásom,
hajam belelóg
a szemembe,
magamba nézek,
senki sem fülel,
úgy henyélek,
nélküled hempergek,
lelkészek hada figyeli,
miként rajzolom meg
az önéletírásomat,
a tollamból kifogy
a tinta,
ismét lila a villamos,
lila a busz,
lila az utca,
amelybe visszaköltözöm,
lila lesz az öntudatom,
a nyelvem,
az ajkam,
falra hányt lila
lesz a múltam,
ami nem kell,
legyek inkább
nyűg,
városi gyűttment,
barom soviniszta,
hortysta gazfickó,
félretolom a biciklimet,
elfelejtem a lakcímedet,
letagadom az együttlétet,
portrémat felkenem
a falra,
hogy tudjam,
ki vagyok,
honnan jöttem,
hová nem megyek
senkivel,
csak magammal,
kezemet kézen fogva,
fájni fog,
de menni fogok,
ujjaim közt
hétköznapok
örvénylenek,
már most,
akár a tiéid,
anyám
fonott kalácsot
toll elébem,
az otthon melegét
benned érzem,
engem vársz,
mazsoláimat
a párod arcába
köpöd,
velem jössz,
virágokat ültetünk
a kertünkbe,
vendégnek őt
hívjuk,
a gyertya kialszik,
ma már biztosan
nem lesz
marhapörkölt.

1 megjegyzés:

Melinda Matyas írta...

Ez szep oneletrajz volt!

Annyit mondanek meg, hogy (de ne vedd mindenkepp komolyan, lehet nincs is igazam), hogy a verseidben a gondolatok nagyon szetagaznak, sok iranyba szaladnak, ...emiatt az olvaso a vegere erve nem latja a fogondolatot, mivel tulajdonkeppen tobb gondolatmeneted volt... az olvasonak egyszerubb a gondolatvilaga mint az ironak...ezt ne felejtsd el...

Ahhoz, hogy o (az olvaso) erezze igazan a lenyeget, szerintem a tobb gondolat mellett mindig hangsulyozz ki egyet sokkal jobban...az lessz az, amivel az olvaso maradni fog...

Na, ezzel meglehet nagyon mellefogtam, ezert kerlek, ne is vedd figyelembe es ne zavarjon e velemenyem, hisz te sokkal jobban erzed, hogy mirol is beszelsz mint peldaul en...

(vegul is csak egy olvaso vagyok en is....hahaha)