Tiszavirág

Pablo Picasso: Guernica (1937, Museo NCA Reina Sofia, Madrid)

Babszemek zörögnek


a zsebemben,


epeízű számban


a leves,


adjatok már enni,


engedjetek már elmenni,


mások szájával


ne hagyjatok beszélni,


a saját bőrömben


ne hagyjatok vergődni,


egyszer a tyúkot is


megkopasztják,


a prímás földhöz vágja


a honoráriumát,


ő elszegényedik,


én összeomlok,


megcsúszom az utcán


egy megjegyzésen,


leütik az ászt


egy játékban,


gyász és nyafogás,


a májunk kiszárad,


zengjen a csatadal,


kiterítem a lapjaimat,


mindenki rajtam


mulat,


a filmben elcsattan


egy pofon,


én adtam tán


valamikor,


összeomlik mellettem


egy arctalan bitang,


meztelen férfiak


napoznak


a fák alatt,


eltűnik az erdő,


keresem az árnyékodat,


de csak téged talállak,


élettelenül csapkodod


a betűkészletet,


nem moccanok,


gondolat helyett


kötőjel kéne,


rád varrom a nadrágodat,


a gomb elgurult,


dinnyét majszolunk


héjastól,


miután lefürdünk,


hol háború folyik


a csapból,


kiöntöm a szennyes


vizét,


elmegy az övé is,


elhívnak téged is,


homokzsákkal fojtod meg


a Tiszát,


itt csak néhány fél óra


az élet,


virág születik,


virág pusztul,


szivárványos a levegő,


beskatulyáznám,


de már késő,


túlfelől zöldek


lőnek ki légpuskával


a természetemből,


ruhámat megszaggatom


és elébük terítem,


felettük a lelkem,


együtt lebegünk bele


pünkösdkor


a makulátlanok agyába,


kimossuk


a fekete galambot,


elpirul a Guernica,


nyelveinkkel fessük meg


a mennyország kapuját,


tessék, lépjenek beljebb,


beljebb lépnek,


tessék, foglaljanak helyet,


helyet foglalnak,


és mi rájuk zárjuk


az ajtót,


fegyelmezetlen alfaj,


pokolba vele,


lángok rajzolódnak


a pólóinkra,


millióan csapnak a húrok


közé,


egyikük krákog


és elviszi a gyűrűmet,


elveszi a függőségemet,


kié legyek,


az övé legyek,


szabadságfelhők


kapnak vállaikra,


a harcosok


fehér zászlók alatt


vívják ki


újabb győzelmünket,


a korsó kiürül,


konzervdobozzal koccint


a nagyhatalom,


halomban ujjonganak


a kopasz hősök,


hajmeresztő volt,


de már nem érzünk


semmit,


nyomasztó a valóságod,


nehéz fejedet belevered


a keblembe,


fáradt vagy,


lábaidon négyen


jártok,


bokámat a csuklódhoz


forrasztom,


leheletünk súlya


ránehezedik a falakra,


leveri a házam,


mellőled elköltözöm,


a dombokon túl


már vár


egy raktárnyi azonosító,


sosem felejtik el


a sok tennivalót,


magamhoz kötözöm


a gyilkos dossziékat,


nevek és lakcímek


mennek neki


a robbanó huzatnak,


majd szélpajtással


magamra hagynak,


senki sem akar


átmenni rajtam,


hiába fekszem


az országút közepén,


senki sem ment meg


a távlatoktól,


nem jönnek értem,


nem sietnek,


mert


nincsen ország,


nincsen út,


nincsen holnap,


nincsen tét,


annyira kell már


egy kéz,


annyira kell már


egy hang,


üvöltöm bele az éterbe,


ott is látni fogtok,


ahol nem vagyok,


de csak


magamnak mondom,


rontom az esélyeimet,


hisz


nem értitek,


nem érzitek,


sírni sem tudtok,


állatok sem vagytok,


lerohad a nyelvem,


csak álltok,


más világ,


más emberek


után


nyújtózkodom,


este van,


kérek


a tejembe kakaót.