Dance Macabre

Vasarely: Fille-fleur (1932)

Lapjaikra esnek szét

a könyveim,

soraik bennem

üdvözülnek,

Mária könnyeket hullat

a sötét hajóban,

értem,

fekete arcok fogságában,

torz értelmezések

jegyében,

mennyasszonya lesz

a hazugságnak,

kényszerű zuhanás

a poklokra,

mikor tér már vissza

a Messiás,

mert minden megvan,

mit megjövendöltek,

a kőtábla ketté tört

(bár ezt nem),

régi s új

kell így versenyre,

győzelmi ének csendül

erre

a nénikórusban,

lányok szaggatják ruháikat,

nézzed,

hajtincsek esnek bele

a szenteltvíztartóba,

ez egy műsor,

élvezned kell,

hová jutottunk (!?),

kérlek, értsd meg,

a tar koponyát kiveti

magából a sancramentum,

és az örökmécsesre

szemüveget tesznek,

a gyóntatószéket befalazzák,

mától minden nyilvános,

a káromlás,

a szex,

a rablás

nem kap már

tizennyolcas karikát,

a reverendás megteríti

az Úr asztalát,

zabigyermekei körbe ülik,

de hiába,

mert nekik

nincsen apjuk,

mert az apjuk félisten,

nincsen anyuk,

mert az anyjuk bűnöző,

félig félistenfeleség,

félig céda,

a káplán szajhája,

ám hatott rá az átok,

a papnej

most

civilek után nézeget,

ha lát még,

ha hall még,

hisz

szemét kinézték,

fülét kidobolták,

itt rózsafüzérre

megy a játék,

összecsap alattuk

az alvilág,

jut és marad is,

lesz is,

meg nem is

karórája a templomnak,

miután a sekrestyében

bemelegítenek

a mások,

és a torony erkölcscsősze

gumikesztyűsen nyúl utánuk,

körülmetéli a nemtelenségüket,

pfujj,

a bibliából a mélybe ugranak

a csodák,

és lesz salto mortale,

megtestesül

az égő csipkebokor,

ez a forróság lenne

az apokalipszis

előtétele,

felvonulnak a keresztek,

többen,

mint amennyire

emlékeztem,

sokan,

mert mag helyett

feszületet vetettem,

vízzé válik a bor,

és megsántul az ép,

divina commedia,

Tamást beköpi

a tisztátlan testület,

ez a kezdet vége,

beléptetnek

a mennyei seregbe,

s kuss lesz, szentem,

teljes menzátlanság,

olajbogyók,

égi mannák,

és szelekció,

feltétel lesz a férfinév,

ezt nem tehetitek,

iszonyunkban megzabáljuk

Gábriel mentéjét,

a kulcs lecsúszik a torkunkon,

innen nincs menekvés,

veti ránk első kövét

Péter,

és az apostolok követik

őt,

széles a hálójuk,

de lukas,

hallgatag bárányok helyett

sódarabok akadnak belé,

a bányák úgyis

lent maradtak,

fent az angyalarc,

nekem tehát

nem pálya,

lassan beverek neki,

fogait egyenként tépem ki

aranyozott padlásából,

eztán bambán néz rám

és bekapja a tollát,

száj nélkül nem írhatja le,

mit tett a játszótéren,

micsoda megkönnyebbülés,

mert nem kell

a hülyesége,

nem kell a kajla

vigyora,

mennyire ostoba,

koronája lefelé hajlik,

verdesi a kókadozó

mellét,

letépek róla mindent,

ez a vég,

ez maga a pokol,

örvények nyelik el,

és én a parton

rajta szórakozom,

adj kérlek egy

friss koktélt

jéggel,

hadd vágjam hozzá,

hadd fagyjon képére

a rondaság,

levakarhatatlan bélyegként

hirdesse:

ez a némber kurva volt,

nem kap feloldozást.