„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2010. június 7., hétfő

Látomás

Balogh Balázs András: Látomás (kép)
 
Semmi sem igaz abból,
amit magatokból megmutattok,
tetteitek arcátlanul hazudnak,
és a csúnya szátok, ha kinyílik,
nem engem szólít,
nem hozzám beszélsz
te sem,
és te
nem nekem énekelsz,
elszáll minden, amit teszel,
virágod a kukában fonnyad,
vedd ki, ha kell neki
tövis, celofán és rózsa,
szopd el a bonbonod,
amit anyaföld helyett
égi adományként hoztál,
vakard meg a hátát,
az enyém nem neked fáj,
nem neked mutatom majd,
amikor megharagszom,
ennyit sem érsz már,
és ne nyald ki utánam
nálad hagyott tányéromat,
miután ő is belekóstolt,
éhségét nem értékelném,
ugye nem akarod,
hogy ne fogjam ki
vitorlád elől a szelőt,
és hogy ne érinthesd többé
a vállam, mely hozzá ér,
ne csinálj semmit,
ha csinálsz, hozzá simulj,
dörgölőzz a rondaságába,
hisz mosolya mint a kátrány,
tapad, de nem szabadít,
műfejben sötétlik két szeme,
műfonat takarja el batyúját,
’s a derekát élettelenül verdesi,
szertefoszlik tőle álmod,
combjai összecsavarodnak
a rengeteg halandzsától,
bontsd ki, rántsd ki,
nincs köztük újdonság,
csak egy régi hasadék,
foltos, kopott üregébe
belevájhatod a koponyádat,
talán megérti,
talán benne marad,
kibomlik majd belőle
egy friss zagyvahajtás,
a világ kifordul a tengelyéből,
visszaköp és megsimogat,
te kimaradsz belőle,
levedlik rólad a takaród,
itt maradsz semmi nélkül,
a másik veled mitsem törődik,
övedet meglegyinti, utánad csap,
leterít, szívedet kőként kiveri,
nem kér a szerelmedből,
vitrinébe nem férnek értékek,
de a szekrény mélyén,
egy cipősdobozban,
helyet készít
a fűződnek,
újságpapírba csomagolja
leendő unokáidat,
a hálószobádat,
álmodozhatsz majd
egy komód mélyén,
molyok fogják szétrágni
harcias történetedet,
ám ez nem lesz esemény,
nem kerül be a könyvedbe,
rejtekhelyen porladsz szét,
néződ nem lesz,
tapsot sem kapsz,
szignódra ex librist nyomnak,
ne kérdezd, honnan tudom,
látom, mondtad, elhittem,
és te megkérdőjelezted
irántad táplált érzelmeimet,
tornyot rakok én is a skatulyáimból,
nincs bennük semmi,
meséket sem csomagolhatok,
az ihlet átutazóként kopogtatott,
amikor nem voltam itthon,
csillagfényben karjaidba estem
akkor, az éjszaka holdtükrében,
ha időben egyáltalán mérhető,
ami nem múlik, ami állandó,
s örök, ami értelmet vált,
színt, alakot nem cserél,
végtelen és fájdalommal jár,
marja az ajkam, mégsem nyüszítek,
arcomon a kupecek közönyét látod,
sejtheted, ebben őt követem,
ez csupán a férfinak állított
félreismerhetetlen csapda,
s én sejtem, ráhagyom,
varázslataiban nem követem,
lejátszatom a kedvenc dalomat,
bezárom az ajtót mögötte,
bólint, hogy a feladatot elvégeztem,
pedig nem is a feljebbvalóm,
elméletileg lefekszem neki,
pedig csupán egy mitugrász,
mit számít, hisz nem közügy,
ami ma úgy indul, hogy
kusolj, ha maradni akarsz,
és én maradok alattvalója
a teremtőnek, a szent atyának,
a legfelsőbb úrnak, embernek,
aláírom az elbocsátásomat
kimondó szándéknyilatkozatot,
mert a betű elméletté válik,
ám a kő, amit kirúgtak belőled
kenyérré dagad a számban,
verejtéked, amit érte adtál,
borrá forr a nyelvemen,
tévedtem tán, mégsem megyek,
lábaim derekam köré fonódnak,
kimondom, ami elfogadhatatlan,
és elfordulnak tőlem a hazugok.

6 megjegyzés:

Éva írta...

virtuóz "látomás" egy
két szék közötti földrepottyanásról
: )
ha nem tévedek

Üdv
Éva

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Langyos :-)
ü. e.

lancelotbeka írta...

Két ember pőre lélekkel szeretve-gyűlöli egymást...
Nagyon jó!Üdv:Lancelotbéka

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Köszönöm, Lancelotbéka, szerény kis próbálkozás lenne ez a részemről.

zsedely írta...

Jó! :)

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Mosolyogva elfogadható? Akkor jó.