„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2010. augusztus 12., csütörtök

Jó buli


Ha már csángó, akkor legyen török, ’s ha már latin, akkor legyen indián!

Szimpátiáim, a török srácok a csángó-jászkun forgatagban

El sem hiszem, a második jól sikerült berényi bulimon is túl vagyok. Ha ezt valaki két hónappal korábban megjósolja nekem, azt mondtam volna neki: drága, te félrebeszélsz. Pedig lezajlott. Az első, mint említettem a lovakhoz és a díjugratókhoz kapcsolódott, utóbbi pedig a csángókhoz, a magyarokhoz, a jászkunokhoz, a törökökhöz, a grúzokhoz és néhány dél-amerikai latinó-indián nemzethez, szám szerint kettőhöz. Tehát inkább úgy kellett volna fogalmaznom: kiválóan ráztuk együtt a rongyot. Az együtt persze csak közvetetten értendő, mert ők a színpadon ropták, én pedig a nézőseregben, mikor kinek a lábbelijén.
És most jöjjön a feketeleves, hisz nem én volnék, ha egyetlen hibát sem rónék fel a szervezőknek (vagy kinek is?). Röviden leírom ezért, hogy a rengeteg programból és fenoménből hozzám mi nem jött át (hogy szakszavakkal is éljek).
Hát kérem alássan, a csörömpölő körhinták és az életveszélyes csilli-villi hullámvasutak nálam rendesen kiverték a biztosítékot. Az Érparton ez az idén egyszer már megtörtént velem, ám akkor – tekintettel a rendezvény „összművészeti” jellegére – elnézőbbnek álcáztam bele nem törődő fejemet. Egy felnőtt kort megért nemzetközi táncháztalálkozó kellős közepén azonban ezt a jellembeli hajlékonyságot nem engedhettem meg magamnak, de másnak sem. Efféle s ekkora merényletet nem szabad elkövetni a népzenét és -táncot kedvelő rendes világ ellen. Tudom, ilyen téren hiába osztom az eszet, mert jövőre is hatalmas mennyiségben és beszámíthatatlan minőségűvé mossák majd át az agyát a rossz iránt több tehetséget, érdeklődést mutató emberiségnek.
A hinta-palinták felhozatala tehát nekem sok volt, amiként a korábban elcsángált (a küzdelem elől elszökött), majd eloláhosodott és elüzletiesedett moldvai székelyek sztárallűrjeit is annak éreztem egy adott pillanatban, kevésnek viszont az autentikus kalotaszegiek jelenlétét, idősnek és szomorúnak pedig a mezőségi párocskákat, akik miatt zsebkendőbe kellett temetkeznem, mert őket látván egyszerűen elkapott a sírógörcs, így muszáj volt lelépnem egy időre az ünnepségről. Nem, most nem lett volna szabad bennünket arra emlékeztetni, hogy bizony a Mezőségen szinte már csak nyolcvan és kilencven esztendős nénikék és bácsikák képviselik, éltetik a magyar kultúrát. Szóval ez a fogás összes szépsége ellenére engemet rendkívül legyengített és letört, még most is a hatása alatt állok, azaz rosszul vagyok, betegeskedek, rémálmok gyötörnek.
Ilyen állapotban, a keserű valóság emésztgetése közben várták el tőlem, hogy kurjongassak a Küküllő mentéről érkezett román táncosoknak. Hát ehhez nekem már nem volt sem lelkierőm, sem kedvem. Nem akartam nekik tapsolni, nem tudtam nekik örvendeni, s a legszívesebben hátat fordítottam volna a kotrincás csoportjuknak (hogy csúnyábbat ne mondjak). Pedig hát ezúttal tényleg nem tettek nekünk semmi rosszat, nem bántottak, nem sértegettek. A tudat viszont, hogy a nemzetük a nemzetemnek, az országuk az országomnak igenis tett, nem is egyszer, nem is olyan régen, és talán (minden bizonnyal) most is tesz, keresztbe főként, visszatartott az éljenzésüktől.

 Viva Paraguay (mert a hárfás legényük sem volt megvetendő)!

Ettől függetlenül, rengeteg színes egyéniséget, érdekes partiarcot köszönthettem a közelemben, és ez annyira újszerűen, frissítő erővel hatott rám ebben a csendes, kissé begubózott városkában, hogy szinte belenyugodtam a sorsomba, a sorsába.
S még elárulok valamit: a török fiúk nagyon, de nagyon bejöttek nekem, úgyhogy remélem, jövőre is lesz tombolás, ők pedig ismét eljönnek – fellépni (s feldobni a hangulatomat).

Nincsenek megjegyzések: