„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2010. szeptember 23., csütörtök

Bicikliút: az új galaxis


Itt fű, fa, virág volt, most ez van

Mint mindennek, a bicikliútnak is meglesz a maga története. Úgy mint a selyemútnak, a vasúti hálózatnak, a villamos-közlekedésnek, a hidaknak és a 4-es metró nyomvonalának. Még kimondani is nehéz, hát még elviselni. Valaki tollat ragad majd, hogy nevét beírja a históriába, s a tudalékos olvasók hasra essenek előtte.

A bicikliút tehát egy jó ürügy – elsősorban. Hogy mire is? Sok mindenre: a fent említett babérkoszorú-fonogatás mellett például a korteskedésre. Ám hasznosítható a felek közti konfliktusok elmélyítésére, a nemzet megosztására, s nem utolsó sorban a jószomszédi viszonyok aláásására is. Piroska néni ugyanis, ha reggel megébred és kinéz az ablakon, igen meg fog lepődni a láttottakon. És a tőle karnyújtásnyira került Mariskán, aki épp a tyúkkal bibelődik a konyhájában, és akinek napban fénylő örömarca ekként szinte hozzásimul az övéhez. Pfujj, állapítja majd meg erre Piroska, s eltorzult fejjel hátat fordít az eseménynek.

Merthogy Piroska néni háza elöl a közterület-fenntartók eltűntették az évszázados körtefát, amely alatt – a legenda szerint – Vágó Pál festegetett ittjártakor. És mindezt a bicikliút megépítéséért tették a napfényben is arctalanok, Mariska legnagyobb boldogságára egyébként: az ő téglalakja előtt ugyanis sem Vágó-fák, sem egyéb gyümölcsfa nem nőtt, csupán kővirág, az is csak itt-ott, eső után. A jószomszédi kapcsolatok ápolásának zsigeri akarása ezért rávette arra, hogy aláírja az urbanizátorok kezdeményezését. Mariska mindent átgondolt és kitervelt: a tyúkot is előre megfontolt szándékkal helyezte kellemetlen állapotba, s pont Piroska látószögébe, akiben egyelőre nem tudatosult, nemcsak árnyék és díszlet nélkül maradt, hanem ezentúl az ő élete is egy nyitott könyv, és így titkok nélkül lesz szükséges leélnie hátralevő napjait. Ám miután mindezt a saját bőrén fogja megtapasztalni, nem hajtogajtja majd többé meggyőződéssel, igazuk van azoknak, akik azt tanítják, erőnket és hatókörünket meghaladó áldozatot kötelességünk hozni a jobb közbiztonságért, testi épségünkért. Az indoklás ugyanis, amelynek alapján merényletet követtek el a városka faállománya ellen, ekként szólt: növényzetet az ifjúságért, fogat fogért. Mert ha tíz év alatt egyetlen kerékpárost megmenekítünk a gázolástól, már megérte a beruházás. Ezt nem én, és nem Mariska állítja, hanem a hatalomért ismét ringbe szálló jogmester, aki azt már nem vette figyelembe, hányan fognak e befektetés következtében tüdőrákban elhalálozni, vagy agyvérzést elszenvedni az alászurkozott nyári forróságban. És azt sem vette fontolóra, hogy talán többet segített volna az emberiségen, minimum a választóin, ha az autós forgalmat korlátozza, szorítja vissza, vagy tereli át a településen kívüli lakatlan területekre. De nem, ez meg sem fordult a fejében, mert ő menedzser, nemcsak plakátfigura s befolyásolható kirakatmanó, az üzlet pedig nem játék, hanem erőszakos elnyomás, amiként a pénz sem szagtalan, hanem pacsuli illatú anyagi jólét, messziről bűzlő állandó félelem. Ameddig egyesek hamarabb meggazdagodnak az aszfaltozás kínálta szélhámosságokból, az elsivatagosításból, mint a fásításból (hogy tárgyunknál maradjunk), addig nincs, és nem is lesz miről beszélni.

Berényke tehát ismét elveszített néhány szimpatikus utcácskát, és épített magának újabb fojtogató kohókat.

Mekkora elmék! Mekkora elmék bolondoznak, nagyzolnak és hibáznak manapság errefelé!

Nincsenek megjegyzések: