„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2010. október 22., péntek

Váradé a leggazdagabb önálló Ady-gyűjtemény


Tóth János muzeológus a Müllerájról, Adyról, a pálfordulásokról és az érettségizettekről.
(A sajtó pedig a pópák istentelenségeiről és a szentségtagadó háborúkról.)

Megjegyzés: előfordulhat, hogy mire a mélyen tisztelt olvasó átfutja e szöveget, a jelen már csak múlt lesz, az említett helyszíneknek, történéseknek a valósággal való egyezése pedig csupán délibáb, megsemmisült álom, a Mülleráj pedig ortodox katedrális (lásd: melléklet).

A Mülleráj 1900-ban

Bár az egykori Müller-féle kocsma helyiségeiben kialakított nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum felújítása néhány éve befejeződött, teendőkből még mindig bőven akad. Ez elsősorban abból adódik, hogy a nagyváradi intézményben található a leggazdagabb önálló Ady-gyűjtemény. Kérdéseimre Tóth János igazgató válaszolt.

Ady költői nagyságához mérten minőségileg-terjedelmileg milyennek találja a poétának szentelt nagyváradi múzeum gyűjteményét?
– Ennél gazdagabb önálló kollekcióról nincs tudomásom. Átfogóbb persze lehetne, főként ha figyelembe vesszük kialakulásának történetét. Múzeumalapítás céljából ugyanis 1942-ben a város megvásárolta Rozsnyai Kálmán híres Ady-anyagát, a háború kimenetele azonban közbeszólt, így a váradiak terve jó ideig nem válhatott valóra. A páratlan értékű dokumentumok a városházára kerültek, ám az épületben tűz ütött ki, s a lángok a kezdeményezők féltett kincsében is kárt tettek. Ami belőle megmaradt, az a megyei múzeum tulajdonába jutott, ám a költő nevét viselő intézményt csak 1955-ben nyithattuk meg. Rozsnyai gyűjteményét később azoknak a relikviáknak egy részével egészítették ki, amelyeket Ady édesanyja adományozott a zilahi Wesselényi Kollégiumnak, ahol a névadónk is tanult. A hagyaték többi része szétszórva található. Elsősorban szellemi termékekről van szó, tárgyi emlékek ugyanis nemigen maradtak meg. Ami Csucsán volt, azt egytől-egyig széthordták: a front kétszer is átvonult a kastélyon, végül üres falakat hagyott maga mögött. Igaza volt Gogánénak (Octavian Goga feleségének), amikor azt fejtegette, hogy Csucsán nincs már semmi. Csinszka egy kifosztott, széljárta ingatlant adott el a román irodalmár-politikusnak. Ady felesége csak a legszükségesebbeket vitte fel magával Pestre, a Veress Pálné utcába. Jelenleg ott Ady Emlékház működik.

– Mi a helyzet a Müllerájban megtekinthető bútorzattal: hiteles-e vagy sem?
– Korabeli. Egyfelől igyekeztünk visszaadni a hajdani kávéházi hangulatot, épp ezért a szalonokat korabeli tárgyakkal rendeztük be, jelezve: ilyeneket használhatott Ady, aki, ugye, élete zömét kávéházakban töltötte, „szabadidejét” pedig különböző redakciókban. Tulajdonképpen ez utóbbi az a másik aspektus, amit feltétlenül be kellett mutatnunk. Személyes holmik nem maradtak utána, mivel többnyire albérletben, vagy pedig hotelszobákban lakott.

– De a szerkesztőségi íróasztal eredeti, legalábbis a felirat és a közvélekedés szerint. Tényleg dolgozott rajta Ady?
– Az asztal valódiságát három tanú is igazolta, nyilatkozataik máig fennmaradtak. A páratlan szépségű darabot ugyanis a Nagyváradi Naplótól szállították át a nyomdába, ahol később néhányan felismerték. Fehér Dezső, a Napló főszerkesztője élete végéig ápolta az Ady-kultuszt, így mindazok figyelmét felhívta az általa felbecsülhetetlennek tartott bútordarabra, akik betértek irodájába. Ez a történet már-már legendává vált, nekünk pedig semmi okunk nincs kételkedni benne. Másfelől Ady kéziratai, levelei a Petőfi Irodalmi Múzeumtól a Széchényi Könyvtáron át a Magyar Tudományos Akadémia tékájáig mindenütt jelen vannak. Mi őrködünk viszont Ady elsőként megjelent kötetei fölött, birtokunkban van a róla szóló tanulmányok szinte mindenike s a Nyugat valamennyi száma. Azt még megjegyezném, hogy a mostani tárlat főként Ady és Várad kapcsolatára világít rá. Ez talán azoknak a bírálatoknak is köszönhető, amelyeket az előző kiállítás miatt kaptam, amelyet szintén én állítottam össze, s amelynek inkább átfogó jellege volt: egy egész életutat dolgoztam fel benne, sőt még az Ady halála utáni időszakot is. Mivel azonban manapság kevés az olyan érettségizett ember, akiről elmondható, otthonosan mozog az adott témában, a közszolgálat érdekében újfent a poéta életének váradi vonatkozásaira koncentráltam. Természetesen a Mülleráj belső terének a nagyságához is alkalmazkodnom kellett, nem tömhettem tele relikviákkal mindhárom termet. Pedig lett volna mivel. Az előkészített anyagot alaposan át kellett fésülnöm, a kiállítás célját meghaladó, fölöslegesnek tűnő iratokat, fotókat pedig kirostálnom az abszolút lényegesek közül ahhoz, hogy beférjenek a helyiségbe, valamint a felkarolt koncepcióba. Még így is túlléptem szűkös pátriánk határait, hisz vázlatosan a nagykárolyi, a debreceni, a budapesti, a párizsi, és nem utolsó sorban a csucsai eseményekre is kitértem. Elvégre Csucsa volt Ady első igazi otthona.

– Ennek ellenére Csinszka eladta a kastélyt. Miért?
– 1918-ban a nyarat még Csucsán tölti az időközben Budapestre költözött pár. Egy évre rá, 1919-ben Ady meghal, bekövetkezik az impériumváltás, az országhatárok pedig befészkelik magukat a budapesti Veress Pálné utca és az erdélyi Csucsa közé. A kastélyba katonai parancsnokságot telepítenek, majd a többszörös frontátvonulást követően gazdátlanná válik. Csinszka egész egyszerűen nem tudta kezelni a helyzetet, nem volt mit kezdjen az ingatlannal. Erdélybe már nem akart visszatérni, fenntartani-rendbehozni az épületet nem volt lehetősége, ezért megvételre felajánlotta Gogának, aki akkorára már megszerezte a miniszterséget. Gazdag, tehetős ember lévén a politikussá lett román tollforgató megkötötte Csinszkával az üzletet.

– Számítani lehet-e még arra, hogy eddig ismeretlen Ady-kéziratok kerüljenek elő?
– Ismeretlenek kevésbé. Pár éve volt viszont egy hatalmas fogásom; az Egy kis séta kéziratára tettem rá a kezemet, amelyre már a múltban is sokan hivatkoztak, noha csupán fényképről volt ismert. A Kanonok sor lakóit bíráló cikkről készült fotót ugyanis bizonyítékként kezelték a bírák abban a sajtóperben, amit a sértett fél indított Ady ellen. Az eredeti Fehér Dezsőnél volt mindaddig, amíg a zsidó vallású értelmiségit a második világháborúban el nem hurcolták Váradról. Tőle a kézirat az özvegyhez került, majd a család ügyvédjéhez, az ügyvédtől pedig az ő rokonságához, akik tudatában voltak annak, hogy a publicisztikai írás valójában a közgyűjteményt illeti meg. Mi pedig habozás nélkül megvásároltuk.

– Azt tartja a mondás, nem is újságíró az, ki nem kavar botrányt, kit sosem citálnak törvényszék elé. Az említett kirohanásért Adyt még rács mögé is zárták. Ezek szerint...
– ...Ady korának egyik legnagyobb publicistája volt. Kutatói szerint hírlapíróként hamarabb érett be, mint költőként. Azokat a motívumokat, amelyek a társadalom visszásságait, illetve a magyarság mibenlétét érintik, és amelyek verseiben csak évek múlva jelentkeznek, itt, Váradon fogalmazta meg. Csodálatosan színes, harcias, a magyar hagyományokat érvényesítő irodalmi szintű véleményanyagokat írt. Nem véletlen, hogy 1903 februárjában megkapta a Pálffy Alapítvány legjobb, legtehetségesebb újságírónak szánt díját. Jóllehet a „pontozó” bizottságnak nem egy ellensége is tagja volt, így például Hegyesi Márton, a Szabadság főszerkesztője, a testület egyhangúan neki ítélte az elismerést. Elképzelhető, milyen viszonyban állt Hegyesivel, lévén hogy a laptól való távozásakor kijelentette: megunta a megalkúvás másfél éves iskoláját. Ady egyértelműen elvi okokból szakított a Szabadsággal, főként azért, mert nem írhatott úgy, ahogyan szeretett volna. A jó szimatú Fehér Dezső viszont, akinek külön érzéke volt a tehetségek, a zsenik felismeréséhez – magához csábította. Ady persze már előre leszögezte: nincs szüksége arra, hogy neki bárki is komandírozzon, mire Fehér teljes szabadságot ígért és adott neki. Azt mondta: az én lapomnál azt írsz, amit akarsz, és olyan formában, ahogyan te azt jónak látod. Volt ebben némi üzleti fogás is, rövid időn belül ugyanis megduplázódott az újság olvasóinak száma. Ady neve óriási vonzerőt jelentett. A siker azonban felgyorsította azon tervét, elhatározását, miszerint elhagyja Váradot, hogy külföldön építhesse tovább karrierjét; mindenekelőtt Párizsra gondolt. Azzal együtt, hogy búcsúcikkében kifejtette, távozásával csupán egy toll cserélődik ki, hiánya pótolhatatlannak bizonyult. Az ő pennája különleges és egyedi volt. Ady egyébként mindvégig hálás maradt Fehér Dezsőnek. Egyik hozzá címzett levelében, 1912-ben azt írta: Nagyvárad és a Nagyváradi Napló volt életem, energiáim tetője. Nem titkolta: a Naplót még a pesti lapoknál is színvonalasabbnak tartotta.

– Igaz-e az, hogy Ady vérbajban halt meg?
– Így önmagában – nem igaz. Azt követően, hogy összejött egy orpheumi énekesnővel, 1902-ben valóban megromlott az egészségi állapota. Erre utal az a sora, amely szerint belecsapott életébe a luesz bombája. Bár kezelésre Váradon jelentkezett, Párizsba érve már nagyon rosszul érezte magát. Diósyék azonban pártfogásukba vették, és a nagy szakításig kitartottak mellette. Akárcsak Léda, aki az utolsó percig ápolta, vigyázott arra, hogy rendszeresen vegye be a gyógyszereket, amelyek abban az időben még olyanok voltak, amilyenek, vagyis nem igazán hatékonyak Fertőző semmiképp sem volt. Ahhoz, hogy elég fiatalon elment, nagy mértékben hozzájárult idűlt alkoholizmusa. Olyan életmódot folytatott, amely mást tíz éven belül sírba vitt volna. A néhány hetes szanatóriumi kezelések viszont csodákat tettek vele: mindig derűsen hagyta el az intézetet. Szerencséje volt, hogy hihetetlenül erős szervezettel áldotta meg az Isten.

– Ön Ady-rajongó?
– Több mint harminc éve dolgozom a múzeumban, ennyi idő alatt mindenképp azzá válik az ember.
(részben archív)
 
Melléklet: Isten teremtette-e a pópákat? És szereti-e őket? Mert a pópák bizony nem félik Istent.

Nincsenek megjegyzések: