„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2011. február 4., péntek

Az öreg Miklós

megmutatta valódi arcát, Annácska viszont hiába érdeklődött József szokatlan vidámsága felől


Uram kívánságára ma ismét leutaztunk Nagyszentmiklósra. Őszintén bevallom, korábbi rossz tapasztalataim miatt nagyon nehezen indultam neki, de mivel Józsefem nélkülem semmiképp sem óhajtott útra kelni, s az előállt páratlan üzleti lehetőséget sem akarta kihagyni, beültem mellé a kocsiba. Barátném csodálkozott is rajtam, miként vagyok képes ekkora áldozathozatalra. Valójában én sem értem, miként, hisz az időjárás sem kedvezett egy efféle kiruccanásnak, ráadásul a kockás kosztümöm sem száradt még meg. Annácska mégis becsomagolta kettőnk uzsonnáját, kifényezte a lovakat, hallani sem akart arról, hogy otthon maradjak. Azt mondta, tegyem félre rossz emlékeimet, bátran vágjak neki, meglátom, ezúttal minden rendben lesz. Igaza is lett. Ellenben rájöttem, miért tessékelt el ennyire nagylelkűen otthonról. Mivel a sok évnyi egymás mellett élésnek köszönhetően belelátott a lelkembe, tisztában volt azzal, hogy férjem távozása után biztosan felkeresném Aurélt, mégha erről neki nem is tartanék beszámolót. Nagyon jól tudta, hogy minden porcikám a vén muskétást kívánja, minden cselekedetemmel őt szólítom meg, minden sóhaj miatta hagyja el kéjsóvár asszonyi testemet. De mivel ez a találkozás most nem következhetett be, nem is foglalkoztam többet vele. Inkább magamba igyekeztem szívni a vidék illatait, fényeit és gondolatait, és mire sikerült összhangba kerülnöm a hely idilli rezdüléseivel, Józsefem végzett ügyes-bajos dolgaival. Majdhogynem elhagytuk a települést, amikor megfogta a kezemet, majd nedves, meleg ajkait hideg fülemhez érintve sejtelmesen megkérdezte: Meginna velem egy kávét? Látván felindultságát, nem tehettem egyebet, elfogadtam a meghívást. Talán épp eme könnyelműségemnek volt betudható, hogy uram eddig még sosem tapasztalt modorban udvarolt körül, és tartott ez az állapot egészen másnap reggelig, amikor Annácska azzal köszöntött, hogy fogalma sincs, mi ütött a hitvesembe, de olyan vidáman sietett el a munkába, mint még soha, szinte repült. Hiába várt tőlem erre magyarázatot a drága, hallgattam, mint a sír.

Nincsenek megjegyzések: