„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2011. február 17., csütörtök

A szertárban

gépírótanfolyam zajlik fiatal hölgyek részvételével, az iskolanővérek fenntartják a fegyelmet, a kitömött madártetemek oldják a feszültséget, de veszélybe sodródik egy új szerelem

Csoportkép (szerénységem balról az ötödik, pardon, a hatodik)

Az ember életében vannak keserves pillanatok is, én ezt nagyon jól tudom. Mégis fatálisan ért, amikor Annácska azzal ébresztett, hogy leheletnyi finomsággal a fülembe súgta: „Aranyvirágom, holnap el kell majd menned valahová, elmondom mindjárt a részleteket is, de kérlek, őrizd meg nyugalmadat, hallgass végig”.

Pontosan ezekkel a szavakkal ijesztett rám hajnalok hajnalán, és miközben fonnyadt ajkait tőlem néhány ujjnyira bátorkodott csücsöríteni, a fejembe tódult összes vérem. Azt hiszem, úgy néztem ki, mint egy túlérett paradicsom, lévén, hogy per momentum a vörös kosztümömet viseltem Szögeden vásárolt piros papucsomhoz. Éreztem, ha így folytatja, nem éli túl ezt a napot, ezért hát megsürgettem kicsit. Mondjad csak, mondjad, biztatgattam tőlem telhetően eléggé megértően, miközben kíváncsiságomban szinte lerántottam róla bejárónői szoknyáját, amelyet most annyira megutáltam, hogy szégyellem is érte magamat. Mire ő: „Drága ura beíratta a nővérekhez egy rövidke tanfolyamra. Higgye el, angyalkám, tetszeni fog magácskának, még vissza is fogja siratni az osztályban eltöltött időt, annyira”. A szerencsétlenje teljes mellbedobással folytatta volna ostoba okfejtését, ha nem intem le időben, és ki nem nyitom a kezem ügyébe került ablakot, hadd járja át vézna testét a beözönlő téli hideg. Brrrrrr, nem kéne ezt csinálnia velem, hisz még nem is fejtettem ki, miről van szó, okvetlenkedett két hidegrázás közepette, azt a benyomást keltve bennem, hogy neki bizony sosem áll be a szája. Ki vele, mit eszelt már megint ki az én drága férjemuram?!, meresztettem rá kitágult pupilláimat, és ezzel fel is oldottam a közénk szemtelenül beékelődött ellenszenvet. Na, nyissa már ki a száját, Annácska!, hangoltam még egyszer, látván, hogy mégis csak képes csendben maradni. Hát, hát... Hát írógéptanfolyamra, bökte ki végre nyögvenyelősen az én legnagyobb örömömre, s észlelve megdöbbenésemet, magára csavarta a székre vetett pokrócot, amellyel a hagymás kosarat szoktuk letakarni. Szóval írógéptanfolyamra, motyogtam magam elé, mert nem hittem a fülemnek, de hogy ezt leplezzem, tettem a tájékozatlant, majd kifejtettem, hogy én tökéletesen vetem papírra gondolataimat pennával is, nem való nekem zakatoló automata. Azt hiszem, magácska szenvedi majd meg a legjobban ezt a cirkuszt, mert amikor a leginkább akar majd álmodozni, én akkor fogom a legnagyobb vehemenciával és csattogással megfogalmazni gondolataimat. Érti már, Annácska, ne játssza itt nekem a hülyét, ne tegyen úgy, mintha nem értené!, s ezzel magára is hagytam. Tisztában voltam vele, hogy nekem van igazam, ő pedig megbocsátja felindultságból elkövetett vétkeimet.

Vacsoránk a szokásos ceremónia szerint zajlott: hitvesem felém vetett néhány sanda pillantást, ennél több azonban nem történt, a tanfolyamot nem hoztuk szóba. Elfújtuk a gyertyát és lefeküdtünk.

Keddi nap volt a mai, s én azért is, mintegy bosszúból, nagyon kiöltöztem, felőlem eshetett, fúhatott, nem érdekelt, felemelt fővel, a legkedvesebb ruhámban kopogtattam be a nővérekhez, akiket én egyszerűen, de találóan anyácáknak neveztem. Ők megmutatták a készülékemet, majd mintha ott sem lennék, köszöntő beszédek és hízelgések nélkül megkezdték az oktatást. Mindnyájunkat azonos bánásmódban részesítettek, nem kivételeztek, ha szükségessé vált, alaposan megdorgáltak, ha nem, akkor szúrós tekintettel követték mozdulatainkat. Talán épp ez a borzasztóan irritáló szigor volt az oka annak, hogy figyelmemet folyton elterelték a szertár kitömött madárhullái, amelyek a szerzetesnők ostoraival szemben az élet utáni életet hirdették. S miközben ösztönös tiltakozásképpen erre-arra tekergettem fejemet, jelenvalóvá lettek az isteni szépségű antik tudósok is mind, egytől egyig kőbe vésve, s a szekrény tetejére állítva. Tehettem egyebet, minthogy gyönyörködjek bennük? Végül beállított a fotográfus is, aki robbanást generálva megörökítette együttlétünk legszebb pillanatát, amint ezt a mellékelt ábra is hitelesen közvetíti. Én az ötödik vagyok balról. Vagyis nem, pardon, a hatodik.

Lám-lám, férfiuram, kellett ez a kurzus ahhoz, hogy felfedjem identitásomat. Ezt követően sokkal nehezebb lesz megörökítenem bizonyos helyzeteket, hisz énemet ezentúl nem fedi homály, arcomhoz név kapcsolódik, bárki felismerhet. Felismerhet az utcán, a villanyoson, Nagyszentmiklóson, a Duna-parti büfében, a színházban. Kész tragédia, szörnyű még bele is gondolni! Désagréablé, desagréable!

De mi lesz ezek után újdonsült kapcsolatommal, mi lesz a fiúval?

Elhatároztam, hogy hamarosan megoldást találok a váratlan problémára. Elővettem régi pennámat és kidolgoztam a tervet.

Nincsenek megjegyzések: