Az indóház

melletti étterem számos meglepetést és igazságot tartogat a vendégek számára, s olyan felismerésekre vezeti rá őket, amelynek valóságtartalma Kálmán személyében fogalmazódik meg

Mint meséltem, Lugost ezúttal nem automobillal közelítettük meg, hanem gőzössel. Ezt megelőzően azonban történt egy és más, ezeket az eseményeket pedig mindenképp le kell jegyeznem, hogy megmaradjon a jövendő emlékezetében.

Az indóházat villanyossal közelítettük meg, amely utazás felért egy igazi kalanddal, hisz Józsefem sofőri képességeihez mérten a szerelvény valósággal száguldozott velünk, még az út menti fákat sem tudtam összeszámolni, annyira gyorsan haladtunk. Bár helyet foglaltam, a nagy zötykölődés majdhogynem kilendített egyensúlyomból, és egy adott pillanatban, az egyik éles kanyar után szinte a földön találtam magamat, csupán uram lélekjelenlétének köszönhetem, hogy ez nem következett be, s nem váltam nevetségessé. Nagyot sóhajtottam, amikor megérkeztünk Józsefvárosba, s kiszállhattunk a járműből, a talaj pedig nagyot nyögött súlyos lépéseink alatt. Mivel a vonat indulásáig volt még vagy másfél óra, férjem felajánlotta, ebédeljünk meg, és anélkül, hogy időt engedett volna a válaszadásra, karon fogott és bevitt a restibe.

Az ablak mellett találtunk helyet, elég szerencsésen, mert a székek zöme foglalt volt, a betölthetők pedig a füstös vendéglő sötét zugaiban vártak vendégre. Ahogy leültünk, jött is a főpincér, Kálmán, Buzás Kálmán, ha jól emlékszem a nevére, de biztosan jól emlékszem, mert rá nem lehetett nem jól emlékezni. Hosszú bajsza tisztán belelógott a szájába, frizurája fényesen csillogott és tapadt rá tojásdad formájú koponyájára. Aztán már hozta is a menüt, elsőnek sajtot almával és szódavízzel, de mivel Józsefem undorodott mindattól, ami francia, így a sajttól, és ki nem állta a kétes eredetű szódavizet, az előételt nekem kellett elfogyasztanom, a innivalónak pedig bort rendelt. Nem volt szerencsés kezdeményezés a részéről, hisz egyfajta lötty került elébünk, amelynek sem íze, sem színe, sem ereje nem volt, úgyhogy nem derültünk jobb kedvre tőle, sőt, Józsefem rettenetesen dühös lett, feje elvörösödött, én pedig már attól kezdtem tartani, hogy rosszul lesz. Ám ekkor megjött a paradicsomleves makói hagymával, csípős paprikával és galuskával. Főételnek krumplipaprikást ettünk kovászos uborkával és kemencében sütött házikenyérrel. Nem tudom, miért pont krumplipaprikást, de finom volt, legalábbis nekem nagyon jól esett, faltam is eszeveszetten, ezért Józsefemnek rám kellett szólnia, hogy kicsit csillapítsak farkasétvágyamon, ha lehetséges. Miután mindent elpusztítottunk, vártuk a desszertet, Kálmán azonban csak nézett ránk követelődzőn, valószínűleg a pénzt várta, mert uram elé csúsztatott egy cetlit. Mi azonban nem mozdultunk, tologathatott ő elébünk bármit, a süteményt követeltük. Kálmán viszont továbbra sem tágított, rámenős ábrázatával az asztal sarkánál toporgott, ami miatt kezdtük egyre kellemetlenebbül érezni magunkat. Mígnem férjem egyszerűen ráparancsolt: „Hozza már azt az édességet!”. Ekkor derült ki számunkra, hogy mondhattunk mi neki bármit, szórhattunk szitkot ezerrel a fejére, mert a szerencsétlenje egy mukkot sem ért magyarul. Hiába Kálmán ő, s hiába ő a Kálmán a csárdában, neve nem fedi a valóságot. Kálmán osztrák, és ennyi. Kálmán magyarosította a nevét, hogy boldogulhasson a nagy magyar puszta közepén, ne kopjon fel az álla a fajtája iránti zsigeri gyűlöletünk miatt. Ezért jött a paradicsomleves, anélkül, hogy kértük volna. A paprikást és a makói hagymát csak kedvességnek szánta, mert kihallgatta, hogy egymás között magyarul beszélünk. Ez igazán szép volt tőle. De hát akkor is!, állapítottuk meg, ha már osztrák, igazán meglephetne bennünket egy kis linzerrel. Végül megkaptuk a linzert is tejszínes kapucínerrel. Moccanni sem tudtam, annyira tele tömtem magamat, Kálmánt viszont osztrák volta ellenére is meg kellett dicsérnem. Talán ezért, talán nem, távozásunk előtt kezet csókolt, és arra kért, menjünk még vissza hozzá, szívesen lát. Égszínkék szeme a gyönyörtől csillogott.

Az enyém is, főként ma, amikor elővettem a naplómat, hogy szavakba öntsem lugosi élményeimet, no meg az azelőttieket. Mindaddig, amíg írtam, Kálmán képe lebegett lelki szemeim előtt.

Na még csak ez hiányzott!...

Józsefem ebből persze semmit sem érzékelt, annyira el volt ugyanis veszve a Mancikával kötött titkos szerződésének útvesztőiben. Előfordulhat, hogy könnyíthettem volna rajta, de mivel nem beszélt, nem segíthettem.

Ám ha tényleg őszinte kívánok lenni, lehet, nem is szándékoztam.