„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2011. június 22., szerda

A Böge szőke partján

mindenki össze-vissza ringott és dobálózott, kövek röpködtek jobbra-balra, amíg az egyik száguldó tárgy halántékon nem vágott: ehhez persze nem kellett volna kiülnöm a folyópartra, mert az élet mindentől függetlenül hozza magával a csapásokat
Egy időre elegem lett a nyomozásból, elfáradtam. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy kinek az érdekeit szolgálná, s kinek használna, ha kideríteném, mi köze van Matildnak Józsefemhez (mindeközben persze azon is gondolkodtam, mennyi mindenen vagyok képes egyhuzamban gondolkodni). Miután bejártam a város összes negyedét, elfeledett körzetét és kacskaringós utcáját, tényleg értelmetlennek találtam folytatni kutató-tevékenységemet. Sőt, egyenesen rosszul kezdtem érezni magamat miatta. Kiállhatatlan undorral tekintettem végig arcátlan személyemen, amikor csak átfutott agyamon, hogy én Matild szobájában személyes tárgyak között kutakodtam, kulcslukon át leskelődtem, hallgatóztam, ésatöbbi. Egyszóval: sok olyasmit csináltam az elmúlt napokban, amit egyébként sosem követtem volna el. Vagy ki tudja? A helyzetek kiszámíthatatlanok, éppúgy, mint az emberi természet. Nem tudnám megmondani, mit tennék, ha valaki megajándékozna egy vitorlás hajóval. Lehet, hogy eladnám, de lehet, hogy felülnék rá, s körbeutaznám a földgolyót. Egy azonban biztos: lelkiállapotom ingatag, a hangulatom úgyszintén, ami borzalmas döntéshozatalokra kényszeríthet. Ki hinné ma el nekem, hogy ha most kéne cselekednem, egészen más emberként viselkednék? Amit egyszer elkövettél, azért vállalnod kell a felelősséget. Ha viszont teljesen őszinte akarok lenni, másként fogalmazok: ebben a pillanatban, ebben az őrjítő lelki tusában semmi egyébre nem összpontosítok, csak a pihenésre. Az ördög vigye el Józsefem egész kapcsolatrendszerét! A guta üsse meg a szeretőit! Nyugodjanak békében munkatársai és beosztottjai! Csak egy csöppnyi színes álmom legyen, ennyit kérek most magamtól és az élettől, nem többet.

Ezért ülök most itt, a folyó-parton. Ruhám combközépig felhúzva, körülöttem seregnyi kamasz legény, szemeik szelíd felfedezőúton járnak testem domborulatain. Vannak azonban itt idősebbek is, minden hájjal megkent férfiemberek, talán családosok is, utóbbiak a legveszélyesebb társadalmi közegből, olajfoltos kezeslábasban. Mindig tartózkodtam az ilyenektől, már évekkel ezelőtt is, amikor még csak azt sem sejtettem, mi a különbség a fehérnép és az ember között. Én csak azt láttam, hogy az erősebb és a gyengébb folyton egymást püföli, éppúgy mint jelen pillanatban ezek a srácok a minél előnyösebb kukkolási pozíciókért, vagy ahogyan ők nevezik ezt stílszerűen: a mennyei falatkáért. Egy formás női boka látásáért, vagy mittudomén, miért.

Számos célja és oka volt általában a kirobbant kavics-csatáknak is. Ezek időpontjában mindenki megnyugtatóan viselkedett, de csak addig a percig, amíg az egyik elhajított kő kupán nem talált valakit. A felelőtlen hajigálásnak ugyanis nem csak sírás lett a vége, hanem közelharc, valódi bunyó, úgy, ahogyan az ember a könyvekben olvassa, vagy a moziban látja. Ilyenkor értetlenkedtem csak igazán azon, hogy miért is nem születtem én fiúnak?

Ezeken csodálkoztam asszony létemre, amikor hatalmas sebességgel nekem csapódott egy gyilkos harci szerszám. Kicsi volt, éles, és a fejembe fúródott. Ekkor azonban már mindenki egy adta sár volt, csöpögött a barna büdös lé a koponyákról, így az ábrázatát sem láthattam annak, aki ezt a bűncselekményt ellenem szívtelenül végrehajtotta. Végül is hálásnak kell lennem neki, mert a másfél napos magamon kívüliség alatt alaposan kipihentem magamat, így amikor észhez tértem, újult erővel rugaszkodhattam neki a létszférámba sodródott irományok áthatóbb tanulmányozásának. Furcsa mód az összes hírlapi cikk a kezem ügyében feküdt, kronológiai egymásutánban, kiterítve sárgállottak a kockás pokrócon, mintha valaki szándékosan készítette volna oda a paksamétákat az én további izgatásomra.

Nincsenek megjegyzések: