„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2011. június 28., kedd

Ismét a tékában

köszönt reám az éjszaka, mert a nappal csalóka, sorai félrevezetnek, ragyogásukkal elkábítanak és elcsábítanak, mire tehát magadhoz térsz, fénylő mezők felett szárnyalsz, nem az ólmos betűk között, célirányosan, megfontoltan és értelmi haszonnal, ezért úgy érzed, a legfinomabb pillanatokat vájtad ki életedből holmi penészgombás könyvek miatt, csak a feladat mielőbbi letudásáért hajtottál, és ezzel jóvátehetetlen kárt okoztál magadnak, magadban


Hiányt pótlok, mert legutóbb annyira kimerült voltam, hogy még arról is elfeledkeztem nektek beszámolni, mire mentem a tékában, amelynek dohos olvasószobájában unokabátyám magamra hagyott a hírlapgyűjteményekkel. Vaskos kötegeket kellett átlapoznom figyelmesen, nem meglepő tehát, hogy a fejem szinte rábukott az előttem heverő papírhalmazra, mire befejeztem. Éjjel két óra lehetett, hisz Ferenc atya már harmadszor jött leellenőrizni, mit csinálok, ezúttal azonban nagyon határozottan megragadta a karomat, és kiráncigált a folyósóra, miközben hatalmas tenyerét ajkaimra tapasztotta, nehogy szólni merészeljek. Tudtam jól, ha valaki meghallja, hogy ott vagyunk, egy katolikus fiúneveldében, főleg én, nemcsak engem vesznek elő, s vetnek ki rám számtalan miatyánkot, hanem bátyámat is sötét kamrába zárják hosszú időre. Bajt nem akartam, sem magamnak, sem neki, ám ő ezt nem is sejtette, ezért takarta le a számat.

Nyilvánvaló, hogy aznap éjjel nem mentem haza aludni. Megengedhettem ezt magamnak, mivel Annácskának kimenőt adtam, Józsefem pedig üzleti tárgyalásra utazott Brassóba. Tehát még jól is jött, hogy a szent életű Ferenc felajánlotta, aludjak nála, van egy priccse, azon ő majd elalszik, így legalább nem kellett egyedül várnom otthon a pirkadatra. A magányt rendkívül nehezen viseltem a sötétben, csak hánykolódtam jobbra-balra, s közben az ajtót lestem, nem is csak a bejáratit, hanem mindeniket, ahány csak volt a lakásban, nehogy valaki „véletlenül” besétáljon rajta. Férjem elutazását ugyanis nem volt nehéz kifigyelnie annak, aki betörésekből próbál megélni. Noha nem voltak elvihető értéktárgyaink, hacsak a stílbútorainkat nem tekintem annak (nem egy esetben még a szekrénytől is megfosztották a lakástulajdonost a bűnözők), ám erről rajtunk kívül nem igazán tudott senki. Hisz ki feltételezné, hogy még egy gyöngysorra sem telik annak, aki a legújabb automobillal furikázik a városban? Ezért sem örültem, amikor Józsefem beállított a Mercédeszével, szép időben pedig elvitt néhányszor karikázni, lehetőleg a legnagyobb forgalom idején, amikor a legtöbben sétálgattak a városban. Például a nyári népünnepélyek alkalmával. Hiába magyaráztam neki, mennyire kellemes lenne elgyalogolni az esemény színhelyéig, aztán vissza az árnyékos fák alatt, nem tágított. Azzal sem hatotta rá, hogy nem egyszer jelentős károkat okoztak fénylő fémparipánkon az összesereglett surmók. Mert ahol cirkusz van, ott mindenféle csavargó s aljas népelem megfordul, sőt, nemesnek egyáltalán nem nevezhető szándékkal. Józsefemet azonban ez sem tántorította vissza a díszes kivonulásoktól és a gyanakvó tekintetektől, amelyekkel a guruló csodával még nem rendelkező polgárok követték utunkat.

Félelmemet csak fokozta, hogy egyesek az ablakon másztak be s ki, ekként ürítették ki a házat. Igaz, mi az első emeleten laktunk, elég magasan, de mit számít egy gyakorlott rablónak felkúszni a földszinti pénzintézetet óvó rácsokon a párkányunkig. Az ablakokat ugyan bereteszeltem, mi több, még a zsalukat is becsuktam, ám hiába, mert a tolvajok ügyességét egy pillanatig sem kérdőjeleztem meg magamban. Reszkedtem tovább a vaksötétben, minden neszre libabőrös lettem, és magam elé tartottam a széket, azzal védekeztem volna, ha a gaz betolakodók nekem támadnak.

Hát ezért döntöttem úgy, hogy elfogadom Ferenc atya ajánlatát, és vállalom inkább a hallgatást és a szobafogságot, amíg munkámat a könyvtárban be nem fejezem.

Másnap reggel ismét lábujjhegyen loptam be magamat a könyvgyűjtemények közé. Antal bátyám biztosított afelől, hogy valószínűleg senki sem fog zavarni, nyugodtan végezhetem a dolgomat, azzal a feltétellel, hogy semmi áron ne hagyjam el a helyiséget nélküle. Bólogattam egyetértően, és amint kipördült mellőlem, azonnal nekiláttam a munkának. Volt még néhány csütörtöki lapszám, amelyre tegnap nem maradt időm, ezek tanulmányozásával folytattam, annak reményében, hátha ráakadok a Matild által említett cikkre. Semmi nem került azonban elő, egyetlen emlékeimből ismerős sortöredék sem, még a női magazinok is szótlan énjükkel akadályozták felderítő tevékenységemet. Ellenben ilyenekről olvastam: „Kifosztották és agyonütötték a belvárosi házaspárt”, „Baltával verték fejbe a családfőt”, Kést döftek a lakó szívébe”, 90 éve nő a rablók áldozata”. A rendőrségi híreken kívül másból nem is nagyon szemezgethettem, mert a csütörtöki lapszámok mindenike a polgármesteri beszámolóknak voltak fenntartva. Ezekben tudósították a polgárokat, milyen intézkedéseket foganatosított, hol járt, kivel találkozott a város első embere. Néha még arról is beszámoltak, mivel és kivel töltötte szabadidejét, hogyan él családja körében. Akadt, hogy az apát és az anyát is megszólaltatták, őket beszéltették fiúkról. Mivel úgy gondoltam, ezek a fejezetek engem nem érintenek, gyorsan átsiklottam felettük. Ám amikor az utolsó szám felett tartottam mustrát, hihetetlen lelkiismeret-furdalás kezdett gyötörni. Egyre lassabban haladtam, egyre tüzetesebben olvastam el a címeket és az alcímeket, egyszer pedig azon kaptam magam, hogy visszafelé lapozgatok, és minden lapszéli megjegyzést kibetűzök.

Így esett meg, hogy éjfélkor még mindig a csütörtöki lapszámok felett csüngtem, és csak Antal bátyám unszolására voltam hajlandó álomra hajtani nehéz fejemet.

Nincsenek megjegyzések: