„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2011. június 12., vasárnap

Matild

előlép a homályból, de csak félig-meddig, hisz személyazonosságát továbbra is háttérbe szorítja beszédes humánuma, amely zavart keltő ugyan, ám annyira mégsem, hogy az útjelzőként szolgáló kesztyű ne tudjon visszavezetni az emberi léptékkel követhetőbb, átláthatóbb valóságba

 Matild

Nagyon hamar rájöttem, jobb, ha becsengetek, de hiába, mert az ebek ekkor már az orrom hegyét nyalogatták hosszú rózsaszín érzékszerveikkel. Nem sokkal ezután a férfi is megjelent a bejáratban, a férfi akit az udvaron láttam ácsorogni csípőre tett kézzel. A magasabbrendűség nem tűnt el bozontos képéről, de megszólalt.
– Parancsoljon, hölgyem, kit keres?
– Azt hiszem, jó helyen járok. – válaszoltam nyögvenyelősen, mert bár gondoltam rá előzőleg, hogy mondanom kell majd valamit arról, mit keresek a villa ominózus kapujában, ottlétemre nem dolgoztam ki elfogadható magyarázatot. – Matildot keresem. – vágtam ki végül határozottan.
– Áh, szóval úgy, a kedves feleségemmel kíván beszélni. És mi ügyben, ha szabad kérdeznem? – és már nyitotta is ki a kaput a zakójának zsebéből elővarázsolt óriáskulccsal. – Parancsoljon csak, jöjjön nyugodtan beljebb, a kutyáktól ne féljen, áldott jószágok. – intett a borzos négylábúak felé, miközben homlokán látható ütemben olvadtak szét a szigor lenyomatai.
Ha betessékelt, hát beléptem a rózsabokrokkal megszédített mesebirodalomba, jóllehet nem hittem el, hogy mindezt akadálymentesen, játszi könnyedséggel tehetem meg. Szinte körül sem nézhettem, mert Matild, akiről még nem tudtam, hogy az a Matild-e, akit keresek, vagy egy másik, azonnal a fogadásomra sietett.
– Isten hozta! Már nagyon vártam magát. Jöjjön, jöjjön, aranyom. – és leültetett az egyik hatalmas koronájú fa alá, ahol korábban már pihenhetett valaki, hisz még meleg volt az ülés, amikor helyet foglaltam rajta. – Tudja, kedves, Margitka mindent részletesen elmesélt, így csakis megdicsérni tudom. Nagyon jól tette! Higgye el, ilyen helyzetekben nincs más megoldás, én pedig nagyon csodálom, édesem, hogy képes volt megtenni ezt a nehéz lépést. Manapság nagyon kevesen szánják rá magukat, emiatt kívántam minden áron találkozni Önnel. Meg akartam ismerni azt a hölgyet, aki ennyire bátor ebben az átkozott világban. És nemcsak hogy bátor, okos és hősies kiállású, de még roppantul bájos is! Ennyi bájjal régóta nem találkoztam. És persze, megkérdezni, mi vitte rá, s milyen érzések kavarognak most hatalmas szívében? – fordult felém kitágult pupillákkal, noha én szóhoz sem jutottam a csodálattól, szótlan viszont nem maradhattam.
– Ön nagyon kedves, asszonyom, nagyon köszönöm, hogy érdeklődéssel kíséri próbálkozásaimat, nem hittem volna, hogy bárkit is megérintenek az én szerény tetteim.– fogalmaztam meg kitérő válaszomat, és éreztem, hogy arcomat elönti a vér, szívem pedig hevesen zihál mellkasomban.
– Oh, hát hogyne, aranyom, ez a legkevesebb, amit kegyedért tehetek! És tudja meg, nem vagyok ezzel egyedül. A barátnőim egytől egyig a lelkemre kötötték, adjam át üdvözleteiket és gratulációikat. Csupán azért nem jöttek ma el, mert úgy vélték, nem szeretnének lábatlankodni, ám ha beleegyezik, a közeljövőben rendezünk egy közös találkát, ahol mindnyájan jelen leszünk. De kérem, ne legyen ennyire zavarban, tényleg csak egy apróság lenne a részünkről. Ugye megérti? Azt is el kell még mondanom, hogy a tisztelt férjem is nagyon várta már, hogy lássa magácskát, merész fellépése őt is nagyon meghatotta. Ha nem bánja, ő is csatlakozna maroknyi, de fölöttébb lelkes csapatunkhoz. – adta elő fennkölten azt, amihez szerintem semmi közöm nem volt, mégis kisegített, mert így legalább a közelébe kerülhettem, ami egyfajta biztosítéka annak, hogy azt is kiderítem hamarosan, ő-e a keresett személy.
– Hát persze, hogy nem bánom, sőt, megtiszteltetésnek érzem. Még egyszer nagyon köszönöm, asszonyom. Kedves Matild! – és rendesen rányomtam a hangsúlyt a Matildra, hátha elárul még magáról egyet és mást.
– Egy teát azért még elfogad tőlünk?! Remélem, szán még reánk egy kis időt. Bodzából készítettem, mert tudom, a bodza a kedvence, s ki nem hagyná semmi áron. A hírlapban is olvastam a cikket, amelyben aprólékosan megfogalmazza, mekkora gyógyhatással bír az emberi szervezetre ez a kis szabadon nyíló virágocska. Pedig ki gondolná? Legtöbben a patikából szerezzük be a készítményeket, mert azt hisszük, a természet nem gondoskodik rólunk megfelelőképpen. – magyarázta, s én nagyokat pislogtam hozzá, hisz nem értettem pontosan, milyen cikkről beszél, és hogy azt hiszi-e, én írtam, vagy csupán félreértettem a felvezetését.
– A hírlapban? – néztem reá annak reményében, hogy kifejti, melyikben, és akkor majd elindulhatok egy bizonyos irányba.
– Igen, a csütörtökiben. Nagyon hasznos tanulmány volt. A történetei pedig egyszerűen lebilincselők! – állapította meg, és nevetett. Mondja csak, mennyi időt vesz igénybe egy-egy ilyen mestermű megkomponálása?
– Hát… Elég sok időt vesz igénybe. Úgy értem… Elég fárasztó. Illetve… Attól függ, van-e ihlet, vagy nincs ihlet. – igyekeztem felidézni az írónőkről olvasott emlékeimet, és fürtjeimet füleim mögé csaptam, hogy intellektuálisabb benyomást keltsek.
– De azért a saját cikkeit el szokta olvasni, ugye? – és kacsintott egyet felém jobb szemével, mint aki viccelődik. Bár nem igazán volt kedvem a hasonszőrű tréfákhoz, tovább kellett alakítanom a reám mért szerepet.
– Van egy ötletem, Matildka. Látom, nagyon kedveli az én kis firkálmányaimat, ezért mielőbb beszélni fogok a kiadóval, hogy ezentúl ingyen szállítsák Önnek és barátnőinek a lapot. – és ezúttal én kacsintottam reá egyet a jobb szememmel. – Ha beleegyezik, vegye úgy, hogy el is intéztem.
No persze, ezzel csupán azt értem el, hogy fél órán át bókolt és hízelgett. A teljes nevét is kibökte végül, nekem pedig egyre inkább úgy rémlett, láttam már valahol korábban, sőt, egészen közelről. És igen, láttam. A lippai bazárban találkoztunk, amikor beültem egy kávéra az egy szem helyi törökhöz, ahová ő is beviharzott, majd szó szót követett, amíg le nem csapta elébem horgolt kesztyűjét, és elrohant. Józsefemet kísértem el akkor egy fontos üzleti tárgyalásra.
Szóval ő a Matild, aki a fentieket véve alapul, akár képeslapokat is küldözgethet Józsefemnek. Mert gyakorlatilag akár Lippán is összefuthattak.

Nincsenek megjegyzések: