„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2011. szeptember 9., péntek

Naplón kívül

5.
zajlik megint minden, a képeslap elfelejti szerepét, a kispárna vöröset kiált és a munkavégzés ellen fog harsány tiltakozásba, amit tulajdonosa is túlérzékenyen reagál le, ezért mondandójának, úgy tűnik, nehezen szakad vége, csak a nő tart ki mellette a végsőkig


A fiatalasszony tehetetlenül forgolódott a konyhában, ideges is volt, de örült is, kinyitotta az ablakot, majd becsukta, kihúzta a széket az asztal alól, majd visszatolta, kivett egy üvegpoharat a szekrényből, majd leejtette, s az összetört. A zajra József magához tért, körülnézett a szobában, pillantásával leellenőrizte féltve őrzött műkincseit, rátekintett a sámlira, s látta, hogy nem ül rajta senki. Nem emlékezett rá, hogy felesége magára hagyta volna, ám a tapasztaltak alapján alá kellett vetnie magát a valóságnak. Párja nem volt ott, ezért elkiáltotta magát: „Gyere ide, kérlek, folytatnám!”.

Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, elfogadta a felkérést, mivel éppen nem tett semmit, csak unatkozott a szilánkok fölött. De izgalmában nem tudott hallgatni, inkább kérdezett.

– Felébredt? Régebben sosem aludt el az örökségén – fogalmazott, és elfoglalta helyét.

– Egy kicsit elszundítottam, tény és való, de ne feledjük el, hogy már nem vagyok húsz éves – mentegetőzött József, és megigazította maga alatt a piros kispárnát.

– Ezt nem kellett volna szóba hoznia, József, mert zavarba hozott. Beszéljünk ezért arról, hogy Ön odafigyel-e a mai fiatalokra? Főként azért, József, mert mint említette, ha ifjúkorában másképp alakulnak a dolgai, akkor talán mi most nem ülnénk itt, és nem a sérelmeinkről beszélgetnénk. Nem arról csacsognánk, miért nem számolt be nekem rokonairól, sem pedig arról, hogy nem is ismeri őket.

– Hagyja, kérem, térjünk a tárgyra, zárjuk le ezt a témát, legalább ma ne vitatkozzunk – vágott közbe József kissé ingerülten, és előrehajolt foteljében, hogy ismét igyon egy korty vizet. – Hallgatom. Mire kíváncsi?

A fiatalasszony nem vette komolyan ura szavait, amelyeket szinte naponta hallott, következésképp nem is törődött az olyan kijelentésekkel, hogy „legalább ma ne vitatkozzunk”, mert tudta, ő és ura eddig még sosem bocsátkoztak vitába, hisz sosem volt egymásra idejük. Neki ugyan lett volna férjére, de valószínűleg nem akkor, amikor a férjének is lett volna rá. Így hát máig nem sikerült megismerkedniük.

– Rendben, ahogy óhajtja. Mondja, mit gondol a mai magyar művészetről, főleg a fiatalokéról? Vannak-e olyan tehetségek köztük, akiket esetleg szemmel tart, nehogy éppoly szerencsétlenül elvesszenek, mint maga? És mi a helyzet a külföldiekkel, mi a véleménye arról, hogy Nyugat-Európában, és főként Párizsban a hagyományos festészetet, szobrászatot kiszorítják az új irányzatok és stílusok?

– Igen, figyelemmel követem az ifjúság tevékenységét. Ha módom van rá, s egy kiemelkedő műről van szó, akkor azt meg is vásárolom. Benne vagyok egy ösztöndíj-bizottságban, amiből kifolyólag szándékom ellenére is ismernem kell a pályázókat. Szerencsés is vagyok tehát, mert így évenként láthatom, ki fejlődik, ki nem, kivel érdemes foglalkozni, kivel nem. Rengeteg a tehetségtelen semmirekelő, de van számos jóra való is, így mindig óriási dilemmát okoz, hogy csak 9, legtöbb 10 díj osztható ki. Nekem ilyenkor borzasztóan vérzik a szívem, hetekig nyugtalan vagyok, csak vívódok, szenvedek a gondolattól, hogy lesznek, akiknek tönkre tesszük az életét. Drágám, iszonyatos felelősség hárul reám, ennek súlyát csak saját magamból kiindulva vagyok képes lemérni. Ugye megérti, ha erről nem kívánok beszélni.

A külföldi kortárs művészet helyzetére reflektálva pedig abszolút alaptalan az a feltevése, hogy a porondról lassan-lassan kiszorul a hagyományos festészet. Mindig összességében kell nézni a dolgokat. A műkincskereskedők ugyanis hajlamosak kiemelni a modern művészet egy-egy szegmensét, hogy a későbbiekben kizárólag az általuk preferált ízlést képviseljék. Jóllehet kiállításaikon azt sugallják, hogy az általános trendet reprezentálják, valójában mindig csak az általuk favorizált problémafelvetés, értékrend, s az ehhez illeszkedő műalkotások kerülnek a publikum elé. Vagyis nem az élő művészet sokszínű, bonyolult folyamatai, egymás mellett létező tendenciáinak kölcsönhatása, hanem e törekvésnek csupán egy adott szempontrendszer szerint bemutatott részlete. Bár bizonyos tárlatok tükrében sokszor úgy tűnik, hogy a festészet meghalt, temetik, siratják, mégis tudni kell, hogy az egyes művészeti formanyelvek még mind megvannak, párhuzamosan alakulnak és csiszolják egymást. Valójában nem a technika megválasztása, a stíl a döntő, hisz bármelyik képes a pillanatnyi nehézségekre választ adni (igaz más-más módszerekkel), hanem az, hogy a mű egyetemes kvalitásokat mutasson fel, s ugyanakkor a jelent is boncolgassa.

Azt kell még minden áron elmondanom, hogy a mai ifjaknál rendkívül erőteljesen jelentkezik a borúlátás. Amiként egyre jobban beleásom magamat ennek a jelenségnek az elemzésébe, azt veszem észre, hogy szinte minden második vagy harmadik család érintett. Ennek egyik eredménye a túlérzékenység. Hatalmas terhet ró az ifjúságra az a nagymennyiségű információ, amelyet a sajtó és a könyvkiadók termelnek követhetetlen frisseséggel és csillapíthatatlan gátlástalansággal. Nagyon sok irányból jövő, összetett probléma ez, annak ellenére, hogy mi belőle szinte semmit sem érzékelünk, hisz harmonikus, gyönyörű, kiegyensúlyozott életet élünk, illetve élhetnénk. Értetlenül állunk ezért a bajok előtt. Ahhoz, hogy gyermekeink kivergődjenek ebből az állapotból, nagyon sok odafigyelés, törődés szükségeltetik. Kellenek az állandó beszélgetések, találkozások és az összejövetelek is. Ahhoz, hogy legyőzzem a generális kiábrándultságot, amely annyira mélyen érintett, hogy hónapokig nem nyúltam ecsethez, meg kellett fogalmaznom, szavakba kellett öntenem ezt a történetet. Megfestettem a sorozatot, amely nem csak a városról szól, hanem arról a világról is, amelyet nem lehet leegyszerűsíteni egyetlen iszonyatos betegségre. A kor csupán egy „ürügy” volt ahhoz, hogy megfogalmazzam azt a létállapotot, amelyben leledzünk.

Ha visszamegyünk néhány száz évet, és megnézzük Grünewald isenheimi oltárát, amelyen az emberi gyötrődés akkora erővel van jelen, hogy mind a mai napig érvényes kérdés, miként alakult át a durvaság és vér mára széppé. Mást egyelőre nem mondhatunk, csak azt, hogy a művészetnek mégiscsak arról a tisztaságról és belső értékről kell szólnia, amely meghatározója az emberi lényegnek. Ha visszanézünk Bruegel Vak vezet világtalant című képéhez, vagy megnézzük Hieronymus Bosch poklait, azt látjuk, hogy a megszületésük óta eltelt évszázadok alatt átmentek egy másik dimenzióba. Vagy vegyük csak a tragikus sorsú Ákos Istvánt, akinek késekkel hadonászó angyalai napjaink híres gyűjteményeinek díszdarabjai, szeretett képei; holott fájdalomnál többet nem fejeznek ki. Végigmenvén ezen az íven, arra a konkluzíóra jutunk, hogy csak azok a munkák nyújtanak minden időszakban erőt és hitet, amelyek keményen és hitelesen tolmácsolják a valóságot. Úgy vélem, ez a remekművek alapvető kritériuma. Mert ha megnézzük Rembrandt nevető önarcképét, amelyen vélhetően odaszorult valami a festék és a vászon közé, vakító fényt érzékelünk. Jöhetnek különböző politikai kurzusok, háborúk, gyilkosságok, szerelmek, bánatok, a kép fénye ugyanolyan marad. Rembrandtnak ez a műve alapvető igazságról szól. Célba ezért akkor érünk, amikor az emberi lét valódi értelmét képesek vagyunk észre venni ebben a mosolyban.

Visszatérve a sorozatomhoz: nem egyéb ez, mint személyes drámám lecsapodása. Az a tehetetlenség szorult belé, amit az álszenteskedés gyógyírjaként meg kell fogalmaznunk – fejezte be mondandóját elérzékenyülve József, és kivitte az üres poharat a konyhába.

Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, nagyot sóhajtott, és felvette könyvét a szőnyegről, hogy két gondolat között belelapozzon. Matild képeslapja most nem jelzett határokat, egy időre bekerült az utolsó és az utolsó előtti lap közé.

Nincsenek megjegyzések: