„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2011. december 27., kedd

HIÁNYZÁS



Nemrégiben egyik kedves ismerősöm ezt válaszolta hogyléte felől érdeklődő levelemre: hiányoztam. És én egyből megértettem, tényleg hiányoztam a közösségi térből, ahová időnként feltöltök egy-egy idétlen fotóalbumot, mert ha látom a fényképemet a világhálón, már nem érzem magam teljesen fölöslegesnek. Mert az igazság az, hogy nem hiányzok sehonnan és senkinek, ez már így van, bele kell törődni. A vicces az, hogy egyre inkább kezdem úgy érezni, nagyon-nagyon nekem sem hiányzik már semmi és senki, pedig korábban, hozzávetőlegesen néhány hete (?) még elgondolkodtam a gyermeknemzésen (finoman fogalmazva). Azóta azonban letettem róla. Ehhez hozzájárulhatott a karácsony is, amelyet ígéretemhez híven nem ünnepeltem meg, vagyis nem vásároltam és nem állítottam fát, még cserepeset sem, hisz rájöttem, a cserepes fával sem lenne mit kezdenem pár nap múlva. Persze emiatt sokak szemében én lettem a földkerekség leggonoszabb, legszemtelenebb, legateistább egzisztenciája. De őszintén szólva, teszek rá magasról, ki mit gondol, mit mond, mit javasol.
És apropó fa: tegnap tettem egy sétát a városban, és mit láttam, mit nem?! Hát azt, hogy gyűlni kezdtek a megunt fenyőágak a kukák mellett. No, hát ezért nem úgy emlékeztem meg Jézus urunk születéséről, ahogyan a fegyelmezettek szoktak.
De nem is ezt akartam most papírra vetni (azaz nem azt, hogy én miben különbözök embertársaimtól, mi határozza meg az egyéniségemet, mitől vagyok más, szebb, angyalibb, nemesebb, keresztényebb a nyájszelleműeknél). Inkább azt, hogy annyira jól kezdem érezni magam az új krégliben, mint még soha költözködés után. Sőt, egy kicsit meg is rettentem magamtól. Tudniillik holnap egy budapesti kiállítást szerettem volna megtekinteni, ám amikor számba vettem, hogy a cél érdekében reggel majd ki kell bújnom az ágyból, magamhoz kell térnem, meg kell fésülködnöm, fel kell öltöznöm és ki kell mennem az állomásra, azonnal letettem a tervről. Olyan súlyos testi-lelki állapot ugyanis ez a mostani, amely nem több és nem kevesebb annál, hogy képtelen vagyok megválni a kispárnámtól, és sírógörcs tör rám, ha csak átvillan az agyamon, hogy jövő héten újra be kell mennem dolgozni. S ez borzasztó.
Gondolkodtam egyéb ügyeken is, természetesen – mert amúgy csak megközelítőleg viselkedtem élőlényként az elmúlt napokban –, de hiába, mert mint kifejtettem: úgy érzem, az alváson és a henyélésen kívül semmi sem hiányzik az életemből.
Mindezek ellenére mégis égető hiányérzet gyötör.

Nincsenek megjegyzések: