„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2012. március 7., szerda

A BÁNSÁG TRAGÉDIÁJA

Az első világháború kitörésekor az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó Bánság még jócskán virágzott. Nyugodt, több nemzetiségű tartomány volt, etnikumai közül négy (a német, magyar, román és szerb) közel azonos lélekszámmal bírt, ám hozzájuk hasonlóan és szinte velük azonos módon a kisebb közösségeket alkotó nemzetiségek (bolgárok, horvátok, csehek, zsidók, cigányok, szlovákok stb.) is hozzájárultak a térség egyedülálló arculatának kialakításához.
1914-ben tehát a Bánság az egyik leggazdagabb provinciája volt Közép-Európának, az a terület, amely korszerű értékeket képviselt, amelynek társadalmát a nyugati kultúra, civilizáció alapvetően meghatározta, politikai osztálya és gazdasági elitje pedig felelősként viselkedett, sosem tévesztette szem elől a hazafias értékeket.


Bizonyos osztrák–magyar statisztikák szerint Temesvár az ország második legjelentősebb gazdasági potenciáljával rendelkezett (Budapest után), lélekszáma közel járt a százezerhez, ipara és kereskedelme  kiemelkedőnek számított, különösképpen 1875 és 1910 között, amikor minden tekintetben felgyorsult a fejlődése. Egyvalami hiányzott csak a városból: az egyetem*. Polgármestere 1914-ben a német** Karl Telbisz volt, a közigazgatás feje a román Stan Vidrighin, nyelve pedig a magyar és a német. Az elöljáróság nyugati nagyvárosokba küldte Vidrighint, hogy ott, a helyszínen tanulmányozza a csatorna-rendszert és a vízvezeték-hálózatot, amelyet végül roppant gyorsan megépítettek Temesváron, ráadásul igen korszerűen. Ezzel egy időben a helyi "önkormányzat" – hamburgi, londoni és drezdai szakértők tanácsai alapján – városfejlesztési terveket dolgozott ki, ezeket 1918-ig részben be is vezették. Állami és magániskolákat építettek, könyvtárak, múzeumok nyíltak, művelődési társaságokat alapítottak; mondhatnók: az élvezhető és szerethető nagyvárosi élet megteremtése a legfontosabb szempontok között jelentkezett a régióban, így Budapest és Pozsony után az ország harmadik legdinamikusabb urbánus társadalma lett a temesvári. 

Üzemei, gyártelepei szintén az Osztrák–Magyar Monarchia legjobbjai közé tartoztak, élelmiszer-, bőr- és textiliparának fejlettségi foka a közép-európai nívóval vetekedett. Következésképp Temesvár semmivel sem maradt el a királyság nagy iparközpontjaitól, amelyek akkoriban Csehország és Ausztria területén működtek. Mezőgazdasága rendkívül erőteljes volt, hitel- és pénzintézetei, bankrendszere hasonlóképpen. Fémipari vállalatai, bányái (Resicabánya, Stájerlak, Boksánbánya) mind a kiváló adminisztráció, mind pedig a gazdasági szervezés terén versenyképeseknek bizonyultak 

Akkoriban ez volt.

Ma, kilencven évvel az Osztrák–Magyar Monarchia megsemmisülése, hatvankét évvel a kommunizmus térhódítása, valamint húsz évvel a diktatórikus rendszer bukása után a Bánság nem létezik. Minden olyan érték, amit a bánságiak az osztrák–magyar katalizáló erőknek köszönhetően sikerrel megvalósítottak és alkalmaztak, ma már a múlté, halott.
Gazdaságilag alig számítunk. A mezőgazdaság tönkrement, az élelmiszeripar szinte teljesen eltűnt, a hegyi Bánság fémipara romokban hever, a multinacionális cégek csarnokaiban olcsón termelnek sokat.  Románia szintjén az infrastruktúra itt a legpocsékabb: a 12 kilométeres terelőút megépítése nyolc évig tartott, a hatvan kilométeres útszakasz korszerűsítése ugyanannyit.
A tény, miszerint Temes megye lakosainak átlagkeresete országos viszonylatban az első helyek egyikén áll, potomság mindössze. Ugyanis nem a moldvai megyéknek kellene összehasonlítási alapul szolgálniuk, hanem a szomszédos magyarországiaknak, amelyek az infrastruktúra szempontjából ugyan mögöttünk kullognak, a termelékenység tekintetében viszont messze megelőznek.

A hatalmat 1920-ban kisajátító románságnak gondja volt arra, hogy mindent felszámoljon, aminek eredményeképpen a bánsági „melting pot” már csak egy kósza emlék. A még létező kisebbségek – a cigányság kivételével – amolyan kirakatbeli bábuk, aggok gyülekezetei, amelyeket a román többség, hogy igazolja a multikulturalizmus iránti fogékonyságát, előtérbe tol. Tizenöt-húsz esztendő múlva azonban már ennyije sem lesz, a kirakatokba múmiákat, népviseletbe bújtatott muzeális babákat lesznek kénytelenek állítani. A svábok kiröppentek, a magyarok száma megfogyatkozott, a szerbeké ugyancsak, de zsidók sincsenek már. Az egykoron messze földön is híres bánsági légkör csupán egy letűnt kor emléke, avítt parfüm. Bánsági politikusok gyakorlatilag már nincsenek, számítani rájuk nem lehet. Akik vannak, azoknak a művelődéshez, a történlemhez semmi közük. Magáért a tartományért, amely befogadta őket, egyikük sem tett semmit, a kisujját sem mozdította meg, de soha nem is fogja. Elvégre egyikük sem kötődik a helyhez, ahol él, egyikük nem ismeri, érti, érzi az itteni folyamatokat.

Valódi bánságiak immár nem léteznek. Ha mégis, hát abszolút kisebbséget alotnak. Döntő többségük oltyán, moldvai, bihari, máramarosi, csupa jövevény. Akik emiatt - csak emiatt - persze nem ítélhetők el. Nem közvetlenül. Részben még meg is értem őket, hogy ide jöttek, hisz itt mindig jobb volt élni,  mert magasabb volt az életszínvonal, mint másutt, legalábbis azok szerint, akik ide hozták, lökték őket. Ebből kifolyólag azt is megértem, hogy a tartomány sorsa számukra közömbös, azonosulni vele nem tudnak, nem akarnak. Sem a Dómmal, sem a Lloyd-sori palotákkal, sem a bilédi, nagyszentmiklósi sváb házakkal, sem a Szemenikkel, sem a Temessel. Semmivel sem, ami itt van, vagy itt volt. 
Temesvárt oltyánok, moldvaiak és másfajta románok foglalták el.

Amikor az 1960-as években az egyik egyetemi kart – talán az agronómiát – Craiováról Temesvárra költöztették, a karral együtt ide vezényelt diákok vasárnaponként a Korzón sereglettek össze, ott támaszkodtak neki lábaikkal a bérházak falának, hogy szétköpködjék a napraforgómagokat. Miután a nyolcvanas években a svábok boldogan visszaröpültek Németországba, a házaikat lefoglaló moldvaiak még a parkettát is eltüzelték, mert fáztak, s mert addig még sohasem láttak parkettát. 


Fájdalommal mondom: a Bánság már nem létezik. Létének utolsó jele, egyszersmind talán a legfontosabb, az 1989. év decembere volt. Utána a Bánság kiszenvedett, örökre megadta magát. Azok, akik eltemették, több mint húsz éve arra törekednek, hogy ellopják identitását és szokásait; ám emlékezetük csekély, felelőtlenek, öntudatlanok, hozzá nem értők, tolvajok, rablók és velejükig romlottak, akárcsak a bizánci-fanarióta politikai osztály, amely az épphogy hatalmat szerzett Băsescu-féle diktatúrában is a húsosfazék körül tolong, lökdösődik. 


A hajdan nagy és gazdag közép-európai államot gyarapító-erősítő Bánság az ország koszos, szurtos perifériájává degradálódott, határai között koldusbotra jutott a jóérzés, a józan ész és a rendszeretet. Ennek ékes bizonyítéka a Temes megyében Băsescura voksolók igen nagy száma is.
Nyíltan és hangosan kijelentem, noha számítok az úgynevezett bánságiak vagy temesváriak ellenvetésére: 
az igazi bánsági meggörnyedten áll, ám egyenesen ítél; az igazi bánságit nem lehet átverni a jobboldali mezbe csomagolt szekusmázzal; az igazi bánsági megérti, hogy az alapos és pontos munka, a rendezett élet csendje s nyugalma mindig előbbre való a modellértékűvé emelt botránynál, hazudozásnál, bunkóságnál és bugriskodásnál, még akkor is, ha utóbbiak elnöki kezdeményezésűek.


A Bánság ma már csupán egy szép emlék...

Dan-Adrian Cărămidariu
                    http://blogdebanatean.wordpress.com/2009/12/07/tragedia-banatului/Tragedia Banatului…


*hd: hibás megállapítás, mert a római katolikus egyház már az 1700-as években működtetett a városban egy felsőbb iskolát (a részletekre majd visszatérek)
** félig német, félig bolgár


2 megjegyzés:

anyus írta...

Ez nagyon szomorú.

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Még szomorúbb, hogy ezt én írtam meg valamikor valahol. Csak elő kellene kotornom az írást. Egy kis jogdíj épp jól jönne.