Állapotok

Jövünk, megyünk. Futunk, rohanunk és sietünk. Kapkodunk, felejtünk. Ébredés után megisszuk a feketénket, elkészítjük a nebulóknak az uzsonnát, odaköszönnünk a gázóra-leolvasónak, majd felszállunk a villamosra. Így utazunk nap, mint nap, így olvadunk bele a tömegbe, így toljuk fel orrnyergünkbe a világ nagy dioptriás szemüvegét, de közben lemondunk a tűzhely melegéről és az égboltról, egyformán unalmasnak ítéljük a házakat és az embereket, a Józsit összetévesztjük a Kálmánnal, bár arra halványan még emlékszünk, hogy az egyik szakállat viselt, hosszút. Mintha. De nem tudjuk pontosan.

Igaz is. Sosem néztük meg tüzetesebben a Józsit. És most elment. Épp a munkába tartottunk, bepréselődtünk a levegőtlen villamosba, amikor megszólalt zsebünkben a telefon. A klasszikus berregős csengőhangra hirtelen mindenki magához tért, felkapta a fejét, ránk figyelt. Száz és száz fül és szem irányult felénk a járművön, kicsit meg is ijedtünk az érdeklődők sokaságától, akiktől már régen elszoktunk, elidegenedtünk. Visszagondolva a történtekre, csakis azt hihetjük, hogy a velőnkig ható némaságban bizonyára érdekessé, izgalmassá, sőt, szenzációgyanússá dermedt a hangunk, amikor megemeltük. Hogy mit? Na ne mondd! – vágtuk oda gépiesen a vonal túlsó végén ülőnek, aki azóta is gyászban jár.

Nem mentünk el a temetésre, mert aznap céges gyűlésünk volt. Igaz, nem kettőtől, hanem tizenegytől. De kinek van még ereje kirohanni a város végére ilyen időben, végighallgatni a papot, aki folyton ismeretlenekről prédikál ismeretleneknek, megszorításokra, fegyelmezettségre int és buzdít? Honnan is tudná ez a reverendás, magányos, jól tartott ember, milyen a mi valós életünk? Hisz sosem találkoztunk. Honnan tudhatná, hogy bűnösök vagyunk, hogy a sátán megkísértett, hogy nem-e olyannak születtünk, amilyenek vagyunk, hogy a szomszéd tőlünk lopja az áramot, és hogy a fizetésünk már régen elfogyott, holott még csak a hónap derekát tapossuk? Honnan tudhatná, hogy a hit, az imádság és a tömjénfüst minden problémánkra gyógyír?

Lássuk be, Marira sem emlékszünk, aki azóta gyászol, hogy a céges gyűlésen rendesen kiosztott bennünket a fehér zoknis menedzser. Előfordulhat, hogy ő lenne az a lány, aki tizennyolc éves kora óta ugyanabban a piros kartonruhában rója az utcákat? Ezt sem tudjuk pontosan. Mert nem láttuk, csak hallottunk, szavait viszont elnyomta a kisvárosi pletykaáradat.

Október végén aztán rászánjuk magunkat egy kis vásárlásra. No nem azért, mert a hiányát érezzük a koszorúknak. Inkább azért, mert rosszul éreznénk magunkat, ha a szomszéd megkérdezné, mennyit adtunk ki krizantémra, s maradt-e még cukorra, lisztre, sóra, közköltségre. Nem szeretnénk, ha megtudná, az idén nem vettünk krizantémot, az idén nem gyomláltuk ki a gazt, az idén cukor nélkül isszuk a kávét, az idén nem világítunk. Az idén irtózunk a gyertyáktól. Nem, nem, és nem. Az idén nagyon nagy csapások értek mindnyájunkat, ám minket különösképpen, az idén a világ összes gyalázatáért megszenvedtünk, az idén nem akarjuk látni a ronda betonkereszteket neonfénynél.

Pista ugyanis a héten meglepett, behozott hozzánk egy cirádás barokk tükröt hatalmas keretben. Az aranyozott foglalat alól angyalarcok és rózsaindák nőttek rá az üvegre. Azt mondta, kapta. Mondjuk, oké, s belenéztünk. Nem volt kellemes, sőt, amellett, hogy iszonyatosan fájtak, sajogtak tekintetünkön az évgyűrűk, be kellett látnunk, hogy a plébánosnak igaza volt, még ha csak véletlenül is. A plébánosnak, a hivatásos szolgának, akivel egyetlen egyszer találkoztunk az életben, de aki öcsénk koporsója felett a sokat szidott öregségről csak mint állapotról beszélt. Ő mint felszentelt pap tartott nekünk, világiaknak egészen modern, interdiszciplináris előadást az élet természetes velejáróiról. Viccesen hangzott, és mi szemtelenül elnevettünk magunkat. Nevetgéltünk tehát egyet a halottak felett, és még csak nem is éreztük magunkat bűnösnek érte. Semmi olyat nem éreztünk, amire bárki is ráfoghatta volna, hogy nem istentől való, ám ez sem mentett meg bennünket attól, hogy a bizsergető kiruccanás egyszer csak véget érjen, megfenekeljen egy abszolút profán ügy miatt. A Pista miatt. Amiatt, hogy eszünkbe jutott a kulcs és az ajtó, vagyis a kulcsra zárt ajtó, s hogy a Pista nem tud megebédelni. Futottunk haza, de hiába, mert a Pista sosem érkezett már meg a lakcímünkre.

Talán mégiscsak ki kéne menni a temetőbe. A miénkbe. És virággal. Vagy virág nélkül, kibelezett dísztök nélkül, magyarosan, szerényen. Egyszerűen csak ki kéne menni, hálát adni az életnek, megállni benne egy pillanatra, megállni örökre, megadni magunkat a folyamnak, amely nem bennünk és nem velünk kezdődött, de általunk folytatódna.

Folytatódna, ha engednénk.

 *

Vallástörténeti kutatások szerint a halottakról való gondoskodás ősidőktől fogva mindenütt megtalálható jelenség. A nyugati keresztény egyházban Szent Odilo clunyi apát kezdeményezte a 10. században, hogy Mindenszentek ünnepe után a hívők a holtakról is megemlékezzenek. A bizánci szertartásban a lelkek szombatja a megfelelője.

A régi magyar népnyelvben november másodika a lölkök napja, lelkeknek emlékezete. A sírok felvirágozása, a keresztek megkoszorúzása a 19. század első felében vált szokássá a szegedi katolikus vallású magyarok körében, mégpedig a bevándorolt német polgárság hatására. A kegyeletes gyakorlatot később a protestánsok is átvették. Számos vidéken máig úgy vélik, hogy aki a hantokról virágot szakít, azt a halott elviszi. A síron való gyertyagyújtás a békéscsabai evangélikus szlovák közösségben az első világháború idején tűnt föl, hogy a távolban elesett hozzátartozókra emlékeztesse az élőket. Hasonló szándékkal jelent meg a hajdúsági reformátusok között is.