„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2013. május 27., hétfő

Egy picikét sajnálom magamat

Ahhoz már hozzászoktam, hogy üres a tárcám, ahhoz is, hogy szabadidőmben a munkanélküliség mindenkor aktuális lehetőségével barátkozom. A férfiak, akiket szerettem, általában elhagytak, széles ívben kikerültek, még mielőtt összetalálkozhattunk volna, kevésbé a lukas fogak okozta vészterhes hétvégék, vagy a keskenyre tervezett cipők keltette tyúkszemek. Mégis nehéz feldolgoznom, hogy a világ gyakran összeesküdik ellenem.

Néha megpróbálom összeírni azokat az ismerőseimet, akik segíthetnének rajtam, de folyton rá kell döbbennem, hogy az itthon maradottak szinte mindenike már régen elszenderült, az élők hetedhét országon túl vannak, illetve olyan személyek közeli rokonai, akik születésük óta ki nem állhatnak. 

Amennyiben van mentőötletük, megtalálnak a 114. utca telefonfülkéjében. Ott fogadom a hívásokat.

8 megjegyzés:

motymoty írta...

Sajnos se felesleges munkával, se felesleges férfival nem tudok szolgálni. Ellenben kiálhatatlan rokonaim vannak. Kéred őket?

Hunfalvy Délibáb:* írta...

:)
Mifélék?

motymoty írta...

Ha komolyan érdekel az ajánlat, részletesen kifejtem. :)

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Jó, hallgatlak.

motymoty írta...

De utána örökbe kell őket fogadnod.

Gondold meg jól.

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Azt mondják, rövid az élet, tehát túl lehet élni.

motymoty írta...

Túl lehet. De minek? :)

Névtelen írta...

A rokonságo(da)t? Csak.