„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2013. szeptember 5., csütörtök

A kortárs magyar művésznek a legtöbbször nem jut eszébe semmi, ez a baj

Elindultunk egymás mellett, a festő erősen dülöngélt, ezért lassanként mindent kiszedtem a kezéből, végül ő már csak az összegöngyölt énjét vitte. Jó félóráig mentünk, izomkötegeink sistergése mégis alig hallatszott, amikor egy emeletes házhoz értünk. Ide vezetett be a festő. 
A környéken ez a legnagyobb ingatlan, ő a harmadikon lakik egyetlen szobában. Meglepően rendes és tiszta szobában, rendetlenül felhalmozott festmények, levélpapírok és borítékok között.

- Évek óta itt hevernek már a képek - mondta, amikor észrevette, hogy a halmazokat szemrevételezem.
- Csak egy ágy van - mondtam én erre.
- Van egy gumimatracom is - válaszolta. - Majd felfújjuk, azon alszom én, maga pedig az ágyban.
- Nem - tiltakoztam. - A gumimatracon én akarok aludni.
- Szívesen átengedem az ágyat - erősködött.
- Szó sem lehet róla - hangsúlyoztam. - Mindig nagyon szerettem gumimatracon aludni.

Ezt követően felfújtuk a matracot, kaptam rá két pokrócot, lefeküdtem. A fejemet a poros vásznak felé fordítottam, hogy legyen mit nézzek. Kora este volt még, én két kávét megittam, de az előzmények miatt reméltem, hogy a festő hamar el fog aludni.

Nincsenek megjegyzések: