„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2013. október 2., szerda

Az a szép, ha elsőként a király lép*

Szép a zászlót bátor és kemény kézzel kitűzni a fokra, szép büszkén rámutatni lobogására. A zászló felplántálásának perce drága, örömteljes, felejthetetlen, de még szebb, ha férfias erő védi a kibontás ceremóniájának percei után, a sok-sok hétköznapon át is. Szebb, mert nem jár ünnepléssel, szebb, mert a kitartó, valódi energia** jegye. 

Ez jutott eszünkbe, amikor eldőlt*** a Nemzeti Sakkpalota tervpályázata. A legjobbnak minősített, kitüntetett építőművészek lajstromában nem egy olyan nevet találtunk, amelyet ünnepelve ejtettek ki egykoron, a zászlókitűzéskor. Várakozással tekintettek rájuk mindazok, akik urbanisztikánk látványos megújhodását remélték tőlük. Ám a lobogót bevonták az egész vonalon, mihelyt egy, a művészeti ízlés dolgában teljesen közömbös hivatalos fórum kispórolta a közmédiában megjelentetett tervprogramból a kitételt, miszerint a kéményen a fentebb említett zászlónak kell lobognia.

A Nemzeti Sakkpalota tervpályázata tehát nem azért lehangoló, mert a szakmai zsűri meddőnek nyilvánította. Hanem azért, mert a zászlóvivők váratlanul, szent egyértelműséggel cserben hagyták a zászlót. 

*De jött egy nagy pályázat
**kapacitás, kondíció
***dugába dőlt

Nincsenek megjegyzések: