Egy kis jó hazai rossz hír

Odahazulról hallottam: egy hegyi gróf büntetésből medvebőrbe varratott egy lázadó embert, éppen a nagy heti vadászat előtt. Ha szerencséje van a pasasnak, nem őt lövik le az erdőben medve helyett, ám amennyiben medvékkel találkozik, az állatok megérzik majd rajta az emberszagot. Vagyis: ha nem a vadász fogja lelőni, a medve tépi szét. 

Nahát! Én nem így jártam? Mi is így jártunk. Se medvék, se vadászok nem lehetünk. Mint a küszöb: kint is, bent is útban vagyunk.

Hát én tehetek róla, hogy a lázadók mind magyarok voltak? És még a munkások is?! Máj álesz a munkások, meg a munkás értelmiségiek. 

Az asztalos unokabátyám is gyári párttitkár volt eleinte. Azzal jött, hogy jó, ha ott vagyunk a pártban, magunk intézhetjük a magunk sorsát. Aztán mit intézett?

Én is csak munkás vagyok ebben a faluban, nem aktivista. Figyelmeztettek is, hogy hallgassak, mert úgy járok, mint a gróf embere. 

A gutaütéses képű valamikori kommunistától pedig, aki most raktáros nálunk, a következőket hallottam: se egy gyengus szövetség, se egy erős párt. Hát akkor nem csuda? Nincsen se politikai, se gazdasági, se kulturális érdekvédelmünk. Emiatt vagyok én most raktáros, mondta. A régieket mind raktárba zárták, mert maguktól nem akartak félreállni. 

[Pedig már olyan fáradtak, hogy nagy bajuk nem eshet (bárhová is állnak).]

Valaki mástól viszont ezeket hallottam róluk: "Ezek mind renegát kommunisták, dörgölőző felkapaszkodottak. Azt állítják, ők csinálták meg itten a közéletet. Ők. Annál rosszabb, mert ők a nemzeti kisebbség egyesületét hozták létre, nem a nemzeti többség pártját, amire szükség lenne*.

*[, elsősorban azért, hogy nekik is jobb legyen]