Leitmotív: a jövőre várni nem könnyű kenyér

Döcögő nevetést csiholtam ki magamból. 

Azóta viszont már ez a hangulat is lefoszlott rólam. 

Micsoda sivárság, micsoda fáradtság. 

S a legrosszabb, hogy beleeszi magát a magánszférámba. Küzdeni nem tudok ellene, nincsenek meg hozzá az eszközeim.

Pedig nem is bonyolult, csak egy mélyről jövő sóhaj, hisz már régóta túl vagyok a krízisek veszedelmén. Felnőttem. De baj, hogy nemsokára, a nyár végeztével ismét a semleges szemlélődés rabszolgája leszek. Ez az egy, a közömbösség kényszerűsége, úgy tűnik, hű lesz hozzám mindhalálig. 

Bár kezdettől fogva reménytelennek láttam mindent, mégis vakon nekimentem. Hátha, gondoltam, új érzéseket kapok, amelyek majd látványos alkotásra ösztönöznek. Ám ebben is csalódtam. 

Nem csupán magamról van szó. Nem az egyik vagy a másik ügy ment gallyra, hanem az egész. Lagymatag, se hideg, se meleg módon fogadtak, habitusuk szerint. A királynak természetesen megvannak a követői, egy lelkes kis csapat, olyanféle, amilyenje odahaza volt, a sufnijában. Ám ő is úgy érzi, ez itt negatívabb, lehangolóbb, depresszióba hajló. Nincsenek benne vad hajdúviták, lázas ellentmondások. Nincs benne szeretet, élet-lélek. 

A jövőre várni nem könnyű kenyér. És egyre nehezebb, hogy mindig csak a jövőre. Rosszabbá teszi a helyzetet, hogy távol az otthontól, a reménytelenségben vagy kénytelen várakozni, miközben sejted, hogy a nagy semmire.

Hát megálltam egy pillanatra, hogy elmondjam az igazat.