„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2015. január 14., szerda

Egy pók most leszállt

Asszonta:
vendégmunkás vagyok a szobádban. 
Ide lettem bezárva,
már csak unalomból,
unatkozásból beszélek. 
Pedig beszélni kell, beszélni a sátán ellen,
sáncot ásni neki a szavakkal.
Időhiány miatt van ez az egész,
időhiány miatt hívunk így mindenkit.
Sátánnak. Hívjuk!

Félek, 
hogy olyan leszek én is,
mint ez a szegény a szomszédból:
tétova tollatlan tatu, egy tébolyult
szőrtelen arcú temetetlen,
kinek a pofája folyton gőzölög,
mintha mindig tél lenne. 
A lehelete jeges, rossz,
tán még gonosz is, pfú,
nem bocsátok meg neki.

Ugye hogy van valahol a hegyekben egy érszté klásszé diliház, amék olyan, mint egy príma klinika, ól, inkluszív, egy téli-nyári kvaterkázó elmeosztály? Fúl.

Már csak a jobb diliház fog kelleni,
az idegüdülő a szimpi dokival,
nem is a szabadság, a szebb, a jobb,
nem is az erről való közvélemény.
Odaszövöm majd a terveimet
a másik sarokba,
mint ez a póuk,
amely odafönnről leszállt.
Ez lesz a végső célom.
Odafönn.

Nincsenek megjegyzések: