Fiaink

A Sorstalanság sikerének kimondottan örültem, a magaménak éreztem, büszke voltam rá. Tetszett a könyv modora is. Ugyanígy vagyok a Saul fiával is, arra számítva, hogy a díjazott remekmű ráirányítja majd a figyelmet a hazai tehetségekre, művészekre. Ha nem is örök időkre, de legalább néhány évig. 

Nem pontozom viszont azt az igénytelenséget, amellyel a saját sorsunkat, önnön felmenőink fiait, vagy éppenséggel a jelenünket igyekszünk feltárni, értékelni, bemutatni az utókornak, a nagyvilágnak. Sokszor felmerül beszélgetéseink alkalmával, hogy Mátyás királyról nem készült még játékfilm, pedig lett volna rá alkalom, igény, meg pénz is. Ilyenkor persze azt a sekélytelenségünket is kibeszéljük, amellyel 1956, Recsk és Gulág borzalmai ellen lázadunk, nem beszélve a határmódosítások okozta traumák feldolgozásáról, és így tovább. Lenne tehát miből merítenünk, ha erős érzelmi hatást akarnánk gyakorolni a nézőkre, olvasókra, könnyeket fakasztani, együttérzésre nevelni generációkat.

Amennyiben a fentieket vesszük alapul, meg kell állapítanunk: nem az a baj, hogy a vélemények megoszlanak. Ez ugyanis természetes. A probléma abból adódik, hogy nem tematizálunk, vagy ha nagy nehezen mégis, akkor ugyanazokhoz a forrásokhoz nyúlunk vissza, amelyekből már többször is ihletet merítettünk. Nem rosszalón mondom, de tényleg: hány bőrt húzunk még le arról a történetről, amelyről már semmi újat nem mondhatunk?

Vagy csupán arról van szó, hogy nyerni szeretnénk mindenáron, és mással, másképpen nem lehet?