„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2017. augusztus 29., kedd

Mágia és egészségforrás


A Csigakert a szívünk csücske

Az ember néha elcsodálkozik, mikről nem tud, pedig naponta elmegy mellettük, naponta találkozik velük.

Többször megállítottak már hátizsákos turisták a Csigakertben (ez az előnye annak, ha az ember gyalog közlekedik), hogy megkérdezzék, merre van a mágikus domb. Melyik domb?, kérdeztem első ízben vissza, mert azt hittem, félreértettem. De nem, mert azonnal jött a magyarázat is. „Hát az a domb, amelyikre ha felmegy az ember, meggyógyul, [és ha nem beteg?, kérdeztem vissza ismét], ha pedig nem beteg, akkor megőrzi az egészségét egész életében, mert csodatevő ereje van”.

Nagyon szégyelltem magamat, hisz naponta átmegyek a kerten, és Gyula történelmét is tanulmányoztam már, de ilyen dombról még sosem hallottam. Sajnos nem tudom, vallottam be ilyenkor, mire ők: az interneten olvastuk (rákerestem, de nekem nem dobott ki semmit), és tovább erősítették, hogy bezzeg itt kell lennie. Megmutattam nekik, miről gondolhatják azt, hogy csodákra képes, néztek is az ujjam irányába, de nem igazán hitték el, hogy az lenne az, én meg vártam, hogy továbbálljanak. Miután ez is megtörtént, elolvastam, mit ír a domb mellett felállított táblán.

Azt olvastam le róla, amit már tudtam. Hogy a mai park meg a környéke eredetileg a kastélytulajdonos birtoka volt, mesterségesen tenyésztett és szaporított vadakat tartottak benne, amint erre a környékbeli utcák nevei mindmáig utalnak, zöldséget és szőlőt termesztettek a területén, tavaiban halat, rákot és teknősbékát tartottak, hattyúkat pedig a víz színén, a főúri szemek szórakoztatására. Mindaddig, amíg ki nem épült a romantikus tájképi kert, közepén a kilátóval (bár nem tudom elképzelni, hogy a körülötte lévő fáktól meddig lehetett a csúcsáról ellátni), amelyhez csigavonalban íves sétaút vezetett fel. A bontások évtizedeiben színpadot tákoltak össze a helyére, s csak miután ez is kiesett a történelemből, létesült a ma is látható jelzésszerű tipegőút.

Mágiáról és egészségforrásról sajnos nem tájékoztat az információs tábla. Ám ha az ember jobban odafigyel, mit miről olvasott, eszébe juthat, hogy a szent energiát a kunhalmok környékén érdemes keresni Békés megyében. Gyulának egyelőre még nincsen ilyen attrakciója.


2017. augusztus 27., vasárnap

Becsengető


Szeptemberi láz

Gyere, nézzük meg, jó-e még rád a tavalyi egyenruha. A szeptemberi történet mindig ezzel kezdődött. Augusztus hol komoran, hol mélabúsan búcsúzott, ha sütött is a nap, már nem annyira barátságosan, mint júliusban. Jelezte, hogy jönni fog valami, ami megváltoztatja az életünket.

És bizony, minden év szeptember elején felhúzták a lobogót az iskolaudvaron, mi pedig felsorakoztunk alatta. Feszes hajpánt a fejünkön, friss vasalási nyom uniformisunk lokniján. Aki tornacipőben jött, hallgathatta, mit nem illik. Pedig hát akkoriban nagy számba ment, ha menő sportcipőt tudott beszerezni a szülő a gyermeknek, és örült, hogy feldobhatta nyárvégi hangulatát.

Mert az első egy-két napon még valamennyire elviseltük az osztályt. Ragyogtunk a boldogságtól, hogy egy teljes évvel felnőttebbek és meghatározóbb tényezők lettünk, pedig dehogy, csupán két és fél hónappal. Elhittük, hogy az öregedés elmélyíti az intelligenciát, és reménykedtünk abban, hogy az új tanév sokkal könnyebb lesz az előzőnél. Meg sem fog kottyanni, vehetjük lazábbra a figurát. De nagyon gyorsan jött a felismerés, hogy csak gyűlnek a feladatok, az ismeretlenek és az intések.

Ötödnap már nehezebben ment az ébredés, kedvtelenebbül cipeltük be magunkkal a súlyos felszerelést, és alig vártuk, hogy kicsengessenek. Már beszélni sem volt kedvünk egymással, kitörtek a veszekedések, felélénkültek az udvari csetepaték, megalakultak a klikkek, és a rend fenntartásáért a nevelők is lekenték az első pofonokat.

Ám nem csak a tanügy, az időjárás is mindig kitolt velünk. Mire kiosztották a tankönyveket, és elmondták, hogy kössük fel a gatyánkat, ismét hétágra sütött a nap, strandolni lehetett volna, hegyet mászni, és rosszalkodni a parkban. A számonkérés azonban napról napra erőteljesebb és fenyegetőbb lett, oda kellett tapadni az íróasztalhoz, el kellett végezni a házikat, nem volt mese.

Bár az azóta eltel esztendők alatt az uniformisok kifakultak, és a felnőttebbé válás lendülete is visszafogottabb lett, minden szeptember elején jó visszaemlékezni, felidézni az első iskolai napot, amikor élére vasalt egyenruhákban és telve szép reményekkel felsorakoztunk a nemzeti lobogó alatt.

Képekkel itt!

2017. augusztus 25., péntek

„Ahol az ízek a régiek”, ott kolbászt is árulnak


Belelapoztunk a Százéves vendégkönyvébe

Sorozatunk címét a Százéves (Reinhardt) cukrászda vendégkönyvéből kölcsönöztük (most viszont, alkalmazkodva mai témánkhoz, kiegészítettük egy félmondattal). Az aranybetűs, keményfedeles zöld kötet a fizetővendégek 1954 és 1968 közötti bejegyzéseinek gyűjteménye, s a régiek közül sajnos az egyetlen, amely a Békés Megyei Levéltárban megőrződött az utókornak.

A Százéves cukrászda kuncsaftjai legtöbbször a hely patináját dicsérik, aztán a kávéját (!), ám amint a bejegyzésekből kiderül, az 1960-as évek elején a vendéglátóegység valami teljesen merésszel is megpróbálkozott. Mondhatnók, tett egy kísérletet, és kínálatába nemes egyszerűséggel beemelte Gyula városának leghíresebb falnivalóját, a kolbászt.

Ügyes döntés, jó húzás volt, az írott formában megőrződött vélemények legalábbis ezt támasztják alá. Az édesszájúak kimondottan örültek annak, hogy kolbászt is ízlelhetnek a különleges biedermeier környezetben.

Hogy meddig tartotta magát 1960. évi újításához a Százéves, nem derül ki a vendégkönyvből. Talán nem túl sokáig, hisz egy idő után elfogynak a vonatkozó utalások, senki nem tesz említést a cukrászdában árult kolbászról. Persze az is előfordulhat, hogy a Békés megyébe látogatók hozzászoktak ahhoz, hogy itt még a cukrászda is kolbászból van.

A régiségek mellett az újítás, a „gyulai kolbász” is megérdemli az országos érdeklődést! – írta 1960. március 3-án egy névtelen, miután januárban az első ilyen bejegyzés megszületett. Egy hónappal később, április 6-án egy másik anonim is teljesen el volt ájulva a felhozataltól, amikor a következőket papírra vetette: „Itt található a legfinomabb gyulai kolbász”.

Virág Etelka 1960. szeptember 25-i hozzászólásából pedig az is kiderül, hogy a felszolgált hústerméket még csak nem is mástól vásárolták, hanem maga a cukrászdavezető gyúrta.

A hölgy így fogalmazta meg benyomását: „Gratulálok a főnök remekművéhez, a gyulai kolbászhoz”.

Mi is, utólag.


2017. augusztus 23., szerda

Boszorkányok asztala


Szörnyülködtünk egyet a Honvéd lakótelepen

Az ember mindig és mindenütt találkozik furcsaságokkal. Néha még meg is ijed tőlük.

Persze nem azért látogattam el az egykori Kuznyeck, a mai Honvéd lakótelepre, hogy nagyítóval keresem meg azt a valamit, amitől halálra rémülhetek, de ha már beleütköztem, lefényképeztem az örökkévalóságnak. Sajnos kicsi a valószínűsége, hogy a városi térinstalláció halhatatlanságához kelleni fognak az én fotóim.

Mert ezzel a találmánnyal is ugyanaz a helyzet, mint a betonból öntött virágtartókkal: stabil és strapabíró, kétszeresen is ember a talpán, aki szét tudja szedni.

De hogy miről is van szó? Egészen pontosan én sem tudom, csupán hozzávetőleges magyarázatot adhatok. Legkifejezőbben azt mondhatnám, olyan mint a… Mint A hallgatás asztala (lásd Constantin Brancusi világhírű asztalát). A folytatást pedig Önökre bíznám, ha korrekt szeretnék lenni. Feltételezem, a környékbeliek, a „kuznyeckiek” használják is valamire. S erről olvasóink is azonnal meggyőződhetnek.

Szóval ez a valami ott, a Kuznyeckben, távolról vicces boszorkányasztalnak tűnt, amit csinos kis ülőalkalmatosságok (összesen hét a hét gonosznak!) vesznek körül, hogy az, akinek éppen játszadozni van kedve, ne állva lásson neki. A részletes leírás pedig bizonyára ismert: a középső szerkezetet, az asztallapot (ezt este mindig hazaviszik, hogy ne lopják el) meg kell pörgetni, s miután leáll, megmutatja a jövődet, megjósolja, mekkora szerencsétlenség vagy éppenséggel mekkora szerencse vár rád. Amennyiben jól emlékszem, pontban éjfélkor kell ezt csinálni, kizárólag akkor kapsz csak helyes választ. Délután hiába is ülnél le az asztalhoz, hiába hoznád mozgásba, mert pofátlanul félrevezetne.

A nagy melegben az is átvillant az agyamon, hogy biztosan szökőkút.

De aztán közelebb mentem, és azt láttam, hogy az illető utcai bútorzat inkább alkalmas uzsonnázásra, kártyázásra, sakkozásra, a civilizált társasági élet művelésére, mintsem paranormális jelenségek elkövetésére (nem is tudom, miből gondoltam, hogy annak idején a Kuznyeckben csak úgy, nyilvánosan bárkinek varázsolnia lehetett). Időközben a reggeli kávézás lehetőségét is elvetettem, mert amikor ezt a közösségi helyet kialakították, ébredés után megengedhetetlen lett volna kiülni a térre egy csésze fekete mellé, s ott elfecsérelni a pártállam drága idejét. Hát nem. Ilyen megfontolásból vált esélytelenné a boszorkányasztal elmélete is.

Úgyhogy közelebb mentem, egészen közel, szó szerint fölé hajoltam, hogy kipróbáljam, milyen lehet elfogyasztani a Kuznyeckben, a későbbi Honvédben a hamuban sült jó magyar tepertős pogácsát. Ekkor derült ki, hogy rossz, mert az asztal valójában nem is asztal, inkább szeméttároló, amiről nem is tudom, ki tehet, ha nem az ott lakó, aki beledobálta a hulladékát, hogy aztán semmire se tudja használni a hasznos kikapcsolódásának szolgálatába állított alkalmatosságot. Mert azt nem hiszem, hogy van annyira erős gyomra bárkinek is, hogy körbeülje és nézegesse a szemetet.

Kérdezném tehát: mi értelme volt ezt a bűnt elkövetni?


2017. augusztus 20., vasárnap

„Ahol az ízek a régiek” (2.)


Belelapoztunk a Százéves vendégkönyvébe

Sorozatunk címét a Százéves (Reinhardt) cukrászda vendégkönyvéből kölcsönöztük. Az aranybetűs, keményfedeles zöld kötet a fizetővendégek 1954 és 1968 közötti bejegyzéseinek gyűjteménye, s a régiek közül sajnos az egyetlen, amely a Békés Megyei Levéltárban megőrződött az utókornak.

Mai idézetünket remélhetően senki nem érti félre, hanem épp ellenkezőleg, sokakat megnevettet.

Egy magát nemes egyszerűséggel gyulai úrfinak nevező cukrászdavendég a következőket jegyezte be tréfás kedvében (és versbe foglalva) a Százéves vendégkönyvébe:

„A pincér öltözetét kéne megújítani.

Rövid nadrág helyett hosszút vegyen

S hogy a kedve is jobb legyen”.

Jóllehet a névtelenségbe burkolózó poéta sorait nem látta el évszámmal, a háromsoros előtt álló, és az utána következő vélemény datálása alapján arra következtethetünk, hogy költeménye 1961 nyarán született. Arra nézve viszont nincsenek ötleteink, hogy a pincér miféle rövidnadrágban szolgálhatott fel a híres Százévesben. Talán olvasóink közül valaki még emlékszik azokra az időkre, s bennünket is fel tud világosítani a formabontó egyenruha dolgában.


2017. augusztus 18., péntek

Nem e világi dolgok

A vasútállomáson láttuk

Nyáron szép, mert színes, télen ronda és szürke, kézi hulladék tárolására alkalmas edénynek használja az ember, néha hajléktalanok, macskák és kóbor kutyák alszanak benne. Mi ez? 

Ez a betonból öntött virágtartó, amellyel szovjet mintára a szocializmus tette élhetetlenebbé önmagát a keleti blokkban, arra hivatkozva, hogy az egységesített kemény rendszernek uniformizált kemény városdíszekre van szüksége (pedig frászt, olcsón előállították, és ennyi). Volt, hogy bírta a terhelést, máig ép, és úgy tűnik, megsemmisíthetetlen, atombombával sem verhető szét (a fajtáját biztosan az NDK-ban gyártották), de volt, hogy néhány év alatt a teljes találmány szétporladt.

Nem tudom, örülnünk kellene-e a pusztulásnak, hisz a széttöredezetteket is sokáig viselték még a közterek, funkciójuk már nem volt, kivéve az, hogy tartották a lelket a szocialista betonvárosban, beleillettek a betonképbe. Balassagyarmaton, Salgótarjánban, Szolnokon és Tatabányán találkoztam még velük nagy számban az elmúlt években, mostanság pedig Gyulán is felkeltették a figyelmemet, amin nem is csodálkozom. Az lenne a meglepő, ha pont Békés megyébe nem jutott volna a mindenkire ráerőszakolt betoncsodából.

Szívesen megkérdezném az akkori városi főépítészt, mi a véleménye erről a csúcstermékről. Nem hinném el, ha azt mondaná, hogy amikor kihelyezték, még szép volt, időközben csúfult meg. Ezt már csak azért sem hinném el, mert láttam néhány újat is, és láttam a képeket, amik a panelrengetegek átadását örökítik meg. Ha jók az információim, nincs elveszve az ügy, hisz létezik már olyan festék, ami hathatna rájuk. A fővárosban lelkes és önkéntes művészetis diákokkal gyógyítgatják tehetségápolás címszó alatt a népköztársaság örökség okozta sebeket. Jászberényben a szintén betonból emelt víztorony alját tették valamennyire elviselhetővé némi sminkkel (az ember ne emelje fel a tekintetét, ne nézzen az ég felé, s akkor nem látja a borzalmas folytatást).

Aki viszont szereti a betonból gyúrt virágtartókat (valamiért, talán azért, mert az ifjúságát konzerválják, vagy egyszerűen csak azon okból, mert a csúnyát szereti), az most összecsaphatja a két kis tenyerét, hisz elárulom neki: egyelőre semmi remény arra, hogy az öntöttbetonkelyhek végleg eltűnjenek a föld színéről, hisz a szocializmus ilyen tekintetben bizony előrelátó volt, és nem öt évben, hanem ötvenötben gondolkodott. Annyi virágtartót gyártottak le ugyanis betonból, hogy ötvenöt évig még simán ki tudnák elégíteni a teljes ország erre irányuló szükségletét. Akit érdekel: vannak helyek, ahol még árusítják. Például az egyik pályaudvaron! Jelképes összegért, lukas zsebekhez méretezve.

És mivel valami széppel szeretném mai jelentésemet befejezni, megjegyezném, nyáron annyira nem is zavarnak, hisz egy-egy ilyen monstrumba olyan virágkompozíciókat terveznek és ültetnek bele a gyulai kertészek, hogy sokszor el sem hiszem, hogy evilági dolgot látok. Javasolnám, sétáljanak, biciklizzenek el Önök is az állomásig, nézzék meg élőben, milyen gyönyörűek. Útközben is legyenek figyelmesek, mert a sugárúton, miközben ötvenöt éve erre haladt a kamion a szállítmánnyal, a sok-sok virágtartóval, itt-ott lepotyogott egy-két beton a fedélzetről, és jól beleragadt a fűbe, mert azóta is ott van, bírja a strapát, ellenáll a változásoknak, és szaporítja a szabadtéri múzeumi tárgyak számát.


2017. augusztus 17., csütörtök

Sissi, a sokarcú


A Csigakertben hallottuk

Kit ábrázol a gyulai Erzsébet-szobor? A kérdésre sokan sokféle választ adtak a Csigakertben.

Az idei nyár is egyértelművé tette, hogy a gyulai szállodaváros egyik legkedveltebb kikapcsolódási pontja a Csigakert (ezt a lapunkban közölt tudósítások többször is megerősítették), ezen belül pedig az Erzsébet-szobor körüli pihenő.

Az is bebizonyosodott, hogy a Sissit mintázó térplasztikához nem csupán díszítőelemnek kerültek ki az ülőalkalmatosságok, hanem határozott céllal, hisz használati (tárgyi) és szellemi értékük is van.

Persze nem volt mindig mindkettő foglalt, amikor arra jártunk (naponta többször is), egyikük viszont biztosan. Akik pedig helyet foglaltak rajta, pihentek is, meg nem is, olyan értelemben, hogy idejük nagy részét itt elmélkedéssel töltötték, miközben tekintetük a kompozíciót pásztázta. A gyönyörű összképet.

A kérdés, amely mindannyiszor elhangzott: ki volt ez a nő? A válaszadók pedig mindig tudták, hogy ki. Mindenki szerint másvalaki.

Éspedig Erzsébet volt

1. a park letéteményese (egyfajta főkertésze, mecénása),
2. a fürdő első tulajdonosa és igazgatója,
3. a gróf felesége, a hercegnő,
4. a román királyné,
5. az az erdélyi grófnő (vagy királynő), akiről filmet is forgattak, mert nagyon szerette az elesetteket, a szegényeket és a magyarokat, akiket ő telepített be Gyulára, ahol a kastélyban lakott, amikor a férjével idejöttek vadászni,
6. Magyarország királynője, Szent István felesége.
Akadt, aki azt mondta, Erzsébet egy olyan Habsburg királyné volt, aki magyarnak vallotta magát, sokszor járt Gyulán, ahol gyakran időzött a szobor mögött látható fa alatt, amit ő ültetett.

Mert a történelem már csak ilyen, csöppet sem unalmas és véges, inkább hajlékony és határtalan, tetszés szerint idomítható: azzá tesz mindenkit, aminek látni szeretnék.  


2017. augusztus 15., kedd

Apa mindenekfelett: mélabús magyar költészet világzenére és tánckarral


Szabó Balázs férfiközpontú története fájhat a nőnek

Szabó Balázs zenéje és a Magyar Állami Népi Együttes gyulai fellépése sokak érdeklődését keltette fel. A július 9-i tószínpadi előadás azonban mégsem hozta meg azt az áttörő sikert, amelyre számítani lehetett. Ám nem azért, mert a művészek csapnivaló előadást mutattak be, hanem azért, mert elérzékenyítettek.

És talán azért sem, mert amit a budapesti együttes bemutatott, túlszárnyal a hagyományos népi táncjátékon. Az apám ablakából az ég elsősorban költészet, amit most a kortárs tánc nyelvén láthattunk. Volt benne bábjáték, és volt benne tradícióápolás is. Zenéjét és szövegét Szabó Balázs írta, rendezőként is ugyanő mutatkozott be a nagyérdeműnek.

A történet az apának a fiúgyermekek életében betöltött szerepét boncolgatja. Női szemmel nézve fáj is, amikor elhangzik, hogy az anya a végtelen szeretet, a gondoskodás, de azért mégis az apa az, aki végigvonul, és csendjével, cigarettaillatával, titokzatos, szinte isteni kvalitásaival betölti a füstszínű teret. Ő a példakép, a kisfiú őt utánozza minden mozdulatában, hozzá hasonul. A tükörből is az apa néz vissza, nincs menekülés. A fiúgyermeknek ez az élete, ez a sorsa, őt lesi minden mozdulatában, ő a kezdet és a vég.

A táncjáték, amely a falusi környezetből átvezet a városba, csupán jelzésszerűen őriz meg népi elemeket, ezeket vegyíti a szalontánc és a balett jegyeivel, ezzel is jelezve, mit lát az apa ablakából a fiú, ha kitekint rajta. Már nem azt, amit régen. Nyugalmat, természetközeliséget szinte egyáltalán nem, a gyermekkori horgászatok is elhalványulnak, a békák és egyéb vízi élőlények felegyenesednek, talpra állnak, szoknyát és nadrágot öltenek, metrók és villamosok után rohanó, városiasodó félparaszt polgárokká formálódnak a komor tömegben. Ugyan még magukban hordozzák felmenőiket és az ő kultúrájukat, de már csak nyomokban, egyre halványabban. Minden csupán egy váz, még a vászon nélküli esernyő is, hasznavehetetlen modern kori vívmány. A multifunkcionális, mindenre használható, cirkuszi mutatványra és rúdtáncbemutatóra egyaránt megfelelő egydarabnyi díszlet sem lenne több a semminél, ha nem állítaná kihívás elé a népi együttes tagjait, akik a szerkezet két ellentétes oldalán egymás tükörképeként járják el táncukat. Zseniális, ahogyan a párhuzamosságot betanulták, amiként tizedmásodpercre pontosan másolják le párjuk mozdulatait.

A végtelenbe kiterjedő, s az emberiség történetében folyamatosan ismétlődő, minden egyes halállal és születéssel előröl kezdődő apa és fiú históriáját egy jelzésszerű ablakból nézhetjük végig, amely értelmezést és funkciót is vált, mert sokszor tűnik inkább tévé-, vagy ha nagyon aktualizálni akarunk, intelligens táblagép- és okos telefonképernyőnek, néha féltve őrzött fényképalbumnak, belőle jönnek elő a figurák, akik kifogástalan, tűpontosan összehangolt műsorral kápráztatják el a nézőt. Produkciójukba művészi erővel épülnek bele a jelképek (a bakancs, a víz, a halász, a madár, az életfa, a bot, a kép a képben). Épp emiatt szerethető ez a társulat.

A Magyar Állami Népi Együttes sosem okoz csalódást, ha arról van szó, hogy meg kell mutatni, mi a művészet. Előadásaik kivétel nélkül magas színvonalúak, szimbólumokra épülők, esztétikusak, kidolgozottak, jól kigondoltak és elgondolkodtatók.

A pestiek pedig ezúttal is feladták a leckét, nem csupán a vidéki műkedvelőknek, hanem saját maguknak is. Hisz a mobilváz, amelyre felépül a történet, gyakran kap túl nagy jelentőséget a műben, megbénítja a folyamatosságot, állóképet eredményez, összezavar. Aki nem a nézőtér közepén foglalt helyet, pont azt nem látta, amit kellett volna: az összképet. Csak a rámából, képeskönyvből kihulló részletek jutottak el hozzá, itt-ott egy-egy láb, kéz, fej, lelki szemeivel ezekből rakhatta össze a kompozíció egészét. A megbocsátható technikai baki azonban belefért a nyáresti szórakozásba.

A múltba tekintést erősítő kellemes tónusok és koreográfiák amúgy is minden tévedést feledtettek. A kisfiút egy bábfigura alakította, és ezzel összművészeti jellegűvé emelte a darabot, a filmbejátszás viszont az 1970-es éveket, a régit, az elavultat, a recsegő-ropogót hozta vissza napjainkba, hogy a felnőtté vált, időközben megöregedett fiú általa közvetítse felénk emlékeit. Ez a megoldás sajnos nem találta meg a helyét az alkotásban, Gyulán biztosan nem. Éppúgy, mint az ablakkeret, egy idő után zavaróvá vált.

Volt még valami, ami egyeseket láthatóan elszomorított. És ez maga Szabó Balázs. Hisz aki érte váltott jegyet a tószínpadra, nem járt jól, ebben a felállásban őt ugyanis nem hallhatta, ellenben találkozhatott Szoboszlai Balázs és Bognár Szilvia énekhangjával. Zenéből is kaphatott élőt is, meg gépit is, és a kettőt együtt is meghallgathatta. Az alternatív muzsika mindenesetre beleillett a környezetbe, s ha akadt olyan jegyvásárló, akit a tánc nem érintett meg, nem kellett azzal hazatérnie, hogy nem azt kapta, amit várt. Az üzenet és a tanulság ez: tessék csak lassan gyulaiként is hozzászokni a 21. századi értelmezésekhez, tessék elszakadni a csipkés-törékeny polgári világtól, tessék megtanulni, hogy a művészet az művészet, nem szappanopera.

Az előadás megszületésének körülményeiről és személyes indíttatásáról Szabó Balázs azt nyilatkozta: nem tagadja, hogy saját életéből, megtörtént eseményekből merített ihletet. A többi költészet, kisebb mértékben dráma. A dallamsorok mélabús hangulatát a darabban vicces jelenetek oldják fel, a nők boszorkánnyá változnak, a férfiak hétköznapi hősökké, akik a remélt és várt kanásztánc helyett nem túl nagy lelkülettel próbálják felásni a kertet, de nem igazán megy nekik, inkább legurítanak egy kupica pálinkát, és elsietnek mulatni. Mennyire ismerős…

Az apám ablakából az ég című produkcióban a tréfákkal oldott szomorkás alapmotívumban nincsenek konfliktusok, nincs finálé, mert a befejezés egyben kezdete is az újnak, ez pedig felelevenítése a réginek. A fiúnak is lesz egy fia, s neki is lesz majd egy másik, ami közös bennük, hogy mindenikük az apa nyomdokaiba lép. A tömény színházzal és könnyed szerelemmel dúsított táncmű elsősorban a szemre, utána az érzelmekre hat, sikeresen, mert néhányan Gyulán is elsírták magukat. A könnyek elerőtlenítették a tapsot, amely ennek folyományaként nem eredményezett ráadást.


2017. augusztus 11., péntek

Gyulaiságunk: Becsy András, Sándor László és Pfeff Márton a Ladics-házban


Egy író, egy fotográfus és egy zenész válaszolt Fodor György gyulaiságunkkal kapcsolatos kérdéseire július 10-én, csütörtök este az Értékeink alcímű beszélgetés-sorozat keretében a Ladics-házban.

Megmutatták a kultúra gyulaiságát

Kiss János, a Gyulai nyár című rendezvény július 10-i összejövetelének szervezője a Ladics-házi est bevezetőjében elmondta, az Erkel Ferenc Nonprofit Kft. célja, hogy a Gyulára látogató turistáknak megmutassa, milyen kulturális élet zajlik a városban. Számba véve a jelenlévőket azonban azt tapasztalta, a legtöbben gyulaiak, az eredeti szándék ennélfogva mellékessé vált.

Amikor először meglátta a Ladics-ház udvarát, folytatta Kiss János, azonnal megfogalmazódott benne, a hely olyan típusú rendezvényekért kiált, amelyek összehozzák az irodalom és a művészet különböző ágainak képviselőit. A borkóstolóval kiegészített július 10-i találkozóról pedig ennyit osztott meg a közönséggel: az ötlet otthoni csendes magányában merült fel benne. Arra gondolt, olyan barátokat kéne összetoboroznia, akik egyazon korosztályhoz tartoznak, együtt szocializálódtak és együtt indult el a karrierjük. Így került be a meghívottak közé Becsy András kétkötetes szerző, Sándor László, akit zenészként ismert meg, de ma már fotóművészként kell bemutatnia, és Pfeff Márton basszusgitáros, aki több zenekarban is játszott már, ezek közül a legfontosabb, amelyben a legtöbbet mozog, a Borsodi Blues Collective. A három fős körbe két közreműködőt is meginvitált: Beszterczey Attila színművészt, hogy részleteket olvasson fel Becsy András könyveiből, és Fodor György magyar irodalom szakos pedagógust, lapunk munkatársát, hogy irányítsa, vezesse a beszélgetés fonalát, legyen az est alfája és omegája.

Gyulainak lenni és maradni

A Ladics-házi vendégek kibontakozása előtt a publikum egy ügyesen kifeszített vásznon megtekinthette Sándor László fotó-összeállítását, és közben meghallgathatta Pfeff Márton gitárjátékát. Ezt követően Fodor György megjegyezte, történelmi pillanatok következnek, majd miután bevallotta, hogy lokálpatrióta, megkérdezte, mit jelent a meghívottaknak Gyula, mit jelentett régen, mit jelent ma.

Elsőként Sándor Lászlóhoz fordult. A fényképész arra tért ki, hogy mindenekelőtt emberekhez, arcokhoz köti a helyet, a barátjaihoz, másodsorban az Élővíz-csatornához, amelynek a partján felnőtt. Ugyanitt nőtt fel Márton is. A zenész arra emlékezett vissza, mennyire jó volt közel lakni Lacihoz, mert nem kellett messzire cipelni az erősítőket. András a belvároshoz kötődött, a belváros volt a mindene, és ezen belül is a 4-es ábécé, amely a lakásuk alatt helyezkedett el, ahol naponta vásárolt, név szerint mégsem ismerte.

Mielőtt még a nosztalgia fonalába teljesen belebonyolódott volna a társaság, Fodor György afelől érdeklődött, miért jönnek vissza Gyulára az emberek, a helyi születésűek, megragadható-e valamilyen formában a gyulaiság. András szerint nem biztos, hogy visszajönnek, de az tagadhatatlan, hogy Gyula egy nagyon speciális város, a Tiszántúl kincsesládája, amelynek falai között teljesen más felnőni, mint a többi városban. Például azért, mert van itt egy vár, ami egy nagyon fontos tényező, jóllehet éveken át ő sem vette észre. Fontos, mert a messze földön is híres mesés település az erőd körül létesült, mindenik szálával hozzá kötődik, ragaszkodik, nélküle nem létezne. Egyik német ismerőse csodálkozott rá egyszer, hogy ide, a síkvidék közepére miért építettek várat, hisz nálunk csak magaslatokon látni ilyet. Becsy András szerint ez is sokatmondó.

– Meghatározó tehát a tér, és meghatározó az idő, amelybe belenőtök. De vajon meghatározó-e, hogy voltak-e példaképek, akik elindítottak titeket a pályán? Így Székely László, akinek van egy bankelőtti lábnyoma, kis köve. A baráti egymásra találásból fakadt-e bármi is? – fogalmazta meg az újabb személyes vallomásokat elindító gondolatát Fodor György.

A buta rockon túl 

Mártonnak erről azt jutott eszébe, hogy mind Gyulán, mind Békéscsabán rendkívül pezsgő volt a zenei élet annak idején. Izgalmas, érdekes és egyben minőségi muzsikát többen és többféleképpen is játszottak, ezek közül kiemelkedett a Névtelen Nulla, a Kamarilla és a kísérletező Abigél. Tudva, ismerve más régiók zenei világát, ahol a buta rockon kívül nem szólalt meg egyéb, Gyula szigetet alkotott, itt a muzsikusok testközelben játszottak. Az ő indulását ez a gazdag adottság határozta meg, nem a véletlen, vélte Márton.

Felidéződött Sándor László 2012. évi Zene című tárlata is, amelyet Kukár István nyitott meg. Ennek mentén Fodor György azt szerette volna megtudni, le lehet-e fotózni a zenét, van-e köze a hullámokhoz. László erre kicsit magába szállt, és felidézte: a Zene története azzal indult, hogy Zuglóban, ahol jelenleg él, havonta egyszer lejárt egy dzsesszklubba fényképezgetni. A látogatásokból és részvételekből összegyűlt egy jelentős mennyiségű anyag, amelyek között bemozdult képek is akadtak szép számmal. Ezek fejezik ki leginkább a zenét. A zenész mozgása. Ilyen egyszerű. Aztán hozzátette: a monokróm technikát nem azért részesíti előnyben, mert kvázi művészibb, hanem azért, mert a szín elviszi a figyelmet. Képei csak akkor nem fekete-fehérek, ha maga a szín többlettartalmat hordoz, van kiemelt értelme.

Egy monokróm világ

Becsy András ettől kicsit másképpen látja ma is a világot, ezért amikor fedőlapról van szó, gyakran mond ellent Lászlónak. Régóta ismerik egymást, első könyvének borítójára is Sándor Lászlótól kért fotót, színeset, mert a kiadója francia licensz alapján nem fogad el másmilyen fényképet. Ebből adódott köztük a vita, s a felvetés, hogy a kiválasztott monokróm fotót nem-e lehetne kiszínezni.

Pfeff Mártonnak a Békéscsabai Jókai Színház biztosította eddig a legváltozatosabb feladatokat, már ami a műfajok, a stílusok és a feladatok sokaságát illeti, de dolgozott már hajón is, ahol szintén mindent tudni kellett, és életében egyszer egy nyíradonyi lakodalmat is bevállalt. Többet nem művel ilyet. Ami jelenleg kielégíti, az a Borsodi Blues Collective, az új irány pedig az ambientális zene, amelyből Beszterczey Attila felolvasása után adott egy kis ízelítőt. A diófa alatt kifeszített vászon is kapott még egy lényeges szerepet, amikor egy 1996. évi házikoncert máig rejtve maradt árnyalatait vetítették le a nagyérdeműnek. Néhányan magukra is ismertek a régi Abigéles felvételen, néhányan már nem.

Az Abigél kapcsán Szabó Magda írónő is szóba került, akihez Becsy Andrást rokoni szálak kötötték. Mint mondta, csak kétszer találkoztak, az első részleteire nem is emlékszik, a másodikra a csabai színházban került sor Az a szép fényes nap című dráma bemutatóján. Nagyapja halála után a családtól örökölt ugyan pár levelet, az írói hagyaték azonban nem befolyásolta pályáját. Szerzőként több folyóiratban publikál, ám egyik csoportosulásba, egyesületbe sem tartozik, noha a jelen épp azt követeli, hogy egyetlen klikknek, tömörülésnek légy a tagja. És igen, Shakespeare iránti érdeklődését Szabó Magdának köszönheti.

Hát igen, az anyagi sikerek...

A három gyulai végül azt is kifejtette, hogy sorsának alakulásával elégedett, sikereivel is, ha ismét választhatna, akkor is maradna jelenlegi hivatásánál. Egyikük sem hiszi azt, hogy pályát tévesztett. László ugyan irigyli festőtársait a megjeleníthető végtelen tematika miatt, átigazolni ellenben nem akar. András gitározni tanul, és már tud hat akkordot, de nem készül előadóművésznek. Ellenben: színházi zenés produkcióban szívesen vállalna szövegírást, annak reményében is, hogy „anyagi” sikerekben picit utolérje Andrew Lloyd Webber musicalszerzőt.

A kötetlen beszélgetés és borozgatás előtt a meghívottaknak azt kellett még elárulniuk, ki az, akinek elsőként kikérik a véleményét munkájukról. Becsy András Pécsi Györgyinek, a Kortárs című periodika szerkesztőjének mutatja meg először az írásait, Sándor László önmaga dönti el, mit tart közlésre alkalmasnak (persze kikéri fotós kollégáinak véleményét, többek között munkatársainkét, Rusznyák Csabáét és Pénzes Sándorét), Pfeff Márton pedig, amennyiben teheti, akkor mindenkihez eljuttatja újdonságait, és egyedül is kiáll muzsikálni, nem tart a kritikától. Szokásaiban, módszereiben tehát biztosan különbözik a három gyulai gyulaisága, ha származását nézve nem is. 


2017. augusztus 8., kedd

Kié volt az emlékkönyv?


Az újvidéki dalkör gyulai kapcsolatait keresik

Lapunk olvasóinak segítségét kérjük annak felderítésében, lehetett-e bárminemű személyi kötődése Gyula városához az egykori újvidéki Polgári Magyar Daloskörnek. Aki tudja, jelentkezzék!

2010-ben egy budapesti antikvárius könyveket vásárolt Gyulán, többek között Tolnay János Noviszádi Polgári Magyar Daloskör Emlékkönyve (1897–1938) című kötetét, amit 2010 áprilisában egy budapesti könyvaukción jó áron eladott.

Ennek kapcsán kereste meg a Gyulai Hírlap szerkesztőségét Wagner Károly, aki úgy gondolja, az emlékkönyv nem véletlenül került városunkba, hanem annak köszönhetően, hogy egykori tulajdonosa szoros kapcsolatban állott az újvidéki kórussal, amelynek egyik alapítója és elnöke a levélíró nagyapja, dr. Wagner Károly, Újvidék 1914 és 1924 közötti tiszti főorvosa volt.

Wagner Károly úr megkeresésében Tomka Lászlóra is hivatkozik, aki a Szabadkán kiadott Magyar Szó 2007. október 19-i számában felsorolta az alapítók neveit, és úgy véli, egyikük biztosan rokoni szállal kötődik Gyulához, ha nem is itteni születésű. A lapban említett személyek a következők: Győri László, id. és ifj. Szalkay János, Szalkai Pál, Takács Gyula, Simon Nándor, Uglyesics Milutin, Seidel Péter, dr. Belohorszky János ügyvéd, Zambauer Ágoston, Harsányi Elemér, Harsányi Kálmán, Lovrekovits Ferenc, Wachtl Imre, dr. Wagner Károly, Nagy Sándor, Hainiss Gyula és Tomán Sándor.

Keresési támpontként felvetettük a Gyulához és az Erkel családhoz kötődő országos dalárdamozgalmat, az időnként megrendezett kórustalálkozókat és a régi idők emberének kapcsolatrendszerét, ám ez is elenyésző támpont annak a személynek a felderítésében, akiről semmit sem tudunk, csak annyit, hogy volt egy újvidéki albuma, amin évekkel ezelőtt túladott.

Az elsőszámú kérdés tehát, amelyre választ várunk: kié volt a Gyulán 2010-ben vásárolt emlékkönyv? A második: milyen kapcsolatban állt a daloskörrel a díszes kiadvány akkori tulajdonosa?

Amennyiben vannak erre vonatkozó információik, kérjük, keressék meg szerkesztőségünket.


2017. augusztus 4., péntek

„Ahol az ízek a régiek”

Belelapoztunk a Százéves vendégkönyvébe

Új sorozatunk címét a Százéves (Reinhardt) cukrászda vendégkönyvéből kölcsönöztük. Az aranybetűs, keményfedeles zöld kötet a fizetővendégek 1954 és 1968 közötti bejegyzéseinek gyűjteménye, s a régiek közül sajnos az egyetlen, amely a Békés Megyei Levéltárban megőrződött az utókornak.

A kordokumentum értékű véleménytárat Jánosi Imre cukrászmester (és kerékpárversenyző!) ajándékozta az archívumnak 1971-ben. És bár a vendégkönyvbe nem írt minősítést saját készítményeiről és a kiszolgálásról (ezt megtették helyette a kuncsaftok), 1947. október 1-jén a következőket fogalmazta meg Visszaemlékezéseim címmel:

„1907-től 1945-ig voltam tulajdonosa e cukrászdának, de sok munkám között nem tudtam felfedezni muzeális értékét és szépségét. 1947-ben megvette tőlem Jánosi Imre feleségével, Feledy Liával. Művészi érzékükkel hamarosan felszínre hozták régiségi jellegét, melyet szakértő egyének dicsérete követett, és így a kedves vendégek elismerésével kapta a Százéves cukrászda nevet. Ódonsági muzeumális értékét ma féltő gonddal őrzik.

Most búcsúzom e cukrászdától, melyhez oly sok szép és boldog emlékeim fűződnek, melyeket kedves vendégeimnek szeretettel köszönhetek.”

Idézett gondolatait a mestercukrász egy kisebb papírlapra jegyezte fel, vagy egy korábbi vendégkönyvbe, ahonnan a későbbiekben kivágta, majd beleragasztotta a levéltárnak szánt ajándékkötetbe, amelyből a „köszönömök” számos izgalmas változata kívánkozik a Gyulai Hírlap olvasói elé (akadt, aki még verset is komponált a cukrászda asztalánál). Mi eleget teszünk ennek az óhajnak, és lapunkban időnként helyet biztosítunk egy-egy izgalmasabb, mosolyt fakasztó, vagy éppenséggel ledorongoló értékelésnek.

U. i.: A hiteles ízfokozás kedvéért nem vennénk rossz néven, ha olvasóink kisegítenének bennünket egy-két régi, régebbi, új, vagy akár egészen friss „százéves” képpel. 

A felhasznált képek forrása: Halmos Béla fényképe 1958-ból a katolikus plébániatemplom tornyából (MNL Békés Megyei Levéltára)és dr. Földvári Árpád felvétele Jánosi Imre mestercukrászról (Hungaricana, évszám nélkül)


2017. augusztus 2., szerda

Tévedni emberi dolog, de a nemzetközi porondon megengedhetetlen


Kísérletezett a Harag György Társulat a Shakespeare fesztiválon

A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata Shakespeare Tévedések vígjátéka című darabját hozta el a nemzetközi gyulai fesztiválra. A darabot a tószínpadon adták elő július 16-án, vasárnap.

Félórás csúszással álltak színpadra a Szatmárnémetiből érkezett művészek vasárnap este. A kezdésig teljesen besötétedett, ami javára vált az előadásnak, a kellemesnél kicsit alacsonyabb hőmérséklet azonban épp ellenkezőleg, hisz már a szünetben sokakat hazazavart.

A Harag György Társulat tavaly mutatta be Benedek Zsolt új Shakespeare-fordítására épített darabját, a Tévedések vígjátékát a hagyományostól kicsit eltérő előadásmódban. A teátrum honlapjáról kiderül, a rangos romániai rendezőnek, Bocsárdi Lászlónak ez az első szatmári munkája, egyfajta kísérlet, ami kockázatot is jelentett. A társulat képességeinek ismeretlensége ugyanis számos problémát előhívhatott, amiként ez be is következett.

Shakespeare alaptörténetét bizonyára minden színházba járó és irodalomkedvelő ismeri, ezért (és a terjedelmi korlátok miatt) ennek részletezésétől eltekintek. Az sem titok, hogy a tévedés, amely életben tartja a darabot, egyértelműen Shakespeare zsenialitásának köszönhető. Bravúros megoldásait még egyetlen színműíró sem tudta túlszárnyalni, pedig a működése óta eltelt jó pár évszázad. Annyira életképesek és kimagaslók, hogy bárhol bármikor önmagukban is megállják a helyüket, nem szükséges hozzá sem díszlet, sem jelmez. Amennyiben viszont színre kerülnek, és így előszóhoz, előadókhoz kötöttek, elkerülhetetlen a színészi teljesítmény. Az a feltétel, az az egyetlen egy, ami a vasárnapi előadásból hiányzott.

A tószínpadon tapasztalt lendületlenség, a rengeteg álló, bekövesedett helyzet képtelennek bizonyult fenntartani a jövőbe tekintő rendezést. Néhány kivételtől eltekintve a szereplők nem tudtak azonosulni szerepeikkel, nem lelkesedtek azért a feladatért, amit rájuk bíztak, inkább megrögzötten ragaszkodtak szokásos manírjaikhoz, és nemhogy kiléptek volna régi önmagukból, inkább halmozták, mélyítették a holtpontokat. A vígjáték inkább kínjátékká vált ettől, és számos olyan pillanatot generált, amikor csak azt az egyet akartuk, hogy végre legyen vége.

Csapatjátékot és összjátékot ezúttal nem kaptunk. A szájak nem nyíltak ki rendesen, a szemek nem nedvesedtek be az átéléstől, a sírás nem járt könnyel, és a düh sem tombolta ki magát. Egyetlen percig sem hittük el, hogy amit látunk, az a valóság. Hogy ilyesmi is megtörténhet a fesztiválon. Volt persze olyan jelenlévője is a társulatnak, aki vitte, cipelte, vonszolta volna magával a többieket, de sajnos ehhez sem volt elegendő energia, a semmiből mindig előbukkant egy akadály, amelybe mindenki belebukott. A lábak belefáradtak a teherviselésbe, a testek összeomlottak.

Úgy tűnik, a Harag György Társulat nem nőtt még fel a kortárs darabokhoz, nincs meg hozzá a kellő gyakorlata és rafinériája. A kortárs vígjátékhoz sajnos egyáltalán. Nem vált be az a próbálkozás sem, hogy a modernséget majd megalapozza a minimalizmus, a dekoráció teljes hiánya (érdekes, mert a produkciónak díszlettervezője és díszlettervező asszisztense is van!), az utcai szerelés, amely megragadt a klasszikus újraértelmezések szintjén, nem lett eléggé bátor, sem sokkoló, sem mai, sem stílusos, és az átírt, közérthetőbbé szerkesztett szöveg sem érte el azt a szintet, hogy a hiányokból fakadó hibákat elsimítsa, észrevétlenné tegye. A reneszánsz, a barokk és a mai köznyelv között lavírozó sor- és gondolatfüzér a sikertelen összefonódást képviselte. Furán hatott, hogy a jelen alvilági emberei kacifántos és finomkodó körmondatokban fogalmaznak, ám itt-ott még ez is elfogadható lehetett volna, ha akad, aki hitelesen elő tudja adni.

A szatmárnémeti magyar színház Tévedések vígjátéka című előadása másfél év után is kiforratlan, és ha ennyi idő alatt nem történt vele semmi jó, akkor már nem is fog. Mindezt messziről láttuk, és talán ez is nehezítette a tisztánlátást, mert a színpadra felkerült még egy színpad, egy kisebb méretű pódium, valószínűleg az egyedi megvilágítást biztosító reflektorok helyigénye miatt, ami inkább rontott, mint javított a katarzis lehetőségén. A játék egésze elveszett egy távoli ajándékdobozban, elhalványult az elérhetetlen messzeségben. Néztük a tavon zajló műhelygyakorlatot, a szúnyogháló mögötti stúdiót, mint a tévét, amelynek képernyőjén bolhák ugrálnak. Az ember ilyenkor azt teszi, hogy kikapcsolja a készüléket.

Köszönjük a varázslatos szöveget, köszönjük a rendezést. Valami azért elindult északon, aminek örülünk, a folytatáshoz pedig sok sikert kívánunk.